A gyerekeim azt is elfogadnák, ha én eltűnnék? Normális, ahogyan érzek?

Van egy 2,5 és egy 5,5 évesem. Nagyon higgadt, nyugodt természetű vagyok, aránylag simán túléltük/éljük a dackorszakot is, nem voltak kiborulós napjaim, boldognak látom a gyerekeimet.

Azonban feltűnt valami, és ezt a legkisebb rosszindulat nélkül mondom.

Van egy húgom. Imádja a lányaimat. Tényleg. Mindent megtesz érte/értünk. Számtalanszor volt, hogy hívtam, hogy jöjjön segíteni, vigyázzon a lányokra, mindig jött. Volt hogy a lányaim kedvéért átalakította a napját, mert eszébe jutott, hogy valamit megígért nekik. De olyan is volt már, hogy a lányom felhívta és megkérdezte, hogy másnap nem vinné-e őket ő bölcsibe meg oviba. Szinte soha nem mond nekik nemet. Rengetegszer vannak náluk és sokat jön ő is. Ha csak benéz hozzánk, mert valamit odaad, vagy én adok oda neki, de mennie kell, ma már be sem jön, csak felhív, hogy menjek ki, mert olyan őrjöngés van utána, hogy attól inkább megkímél. De ha ideje engedi elidőzik nálunk, amíg csak tud.

Ott tartunk, hogy konkrétan anyák napjára is meghívták (persze elmagyarázta, hogy neki ott semmi dolga, erre megkapta, hogy inkább a mamák ne jöttek volna- ez volt a nagy, a kicsi meg neki is csinált ajándékot, amit hazahozott).

Szóval nagy a szerelem a 3 lány között.

Nekem ezzel semmi bajom, sőt öröm látni, ahogyan várják, ahogy odaszaladnak hozzá. Nekem ez hatalmas segítség és megnyugvás, hogy ő van nekik.

Viszont bölcsiben a gondozók vezetnek egy füzetet a gyerekekről és minden hónapban elmondják szóban, hogy mi volt. Hónapok óta, amikor odakerülünk, hogy a "gyerek által emlegetett személyek alvás előtt és után" (csak ilyenkor sír a bölcsiben), mindig a testvérem nevét mondták először, aztán anya, apa, tesó, két mama, papák. Egyszer megkérdeztem, hogy ez a sorrend vagy csak így sikerült felírni. Azt mondták, hogy nem, mindig a nagynéni nevét halljuk, már a másik csoport gondozónénijei is ismerik a nevét (különleges neve van tesómnak, gondolom ezért is mondta).

Továbbra is azt mondom, hogy nekem ez öröm. A testvéremet imádom és nagyon boldog vagyok, amiért ő van nekem, mivel tényleg szeret minket. De ez mennyire normális most már?

Gondolom azt hiszitek, hogyha nem mennék haza akkor tuti feltűnnék nekik. De ez sincs annyira így. Arra még példa nem volt, hogy a tesómmal maradtak volna és sírtak volna utána, egyszer sem. Fordítva viszont rendszeresen. Ráadásul tesóm egy héten egyszer ő hozza haza őket, és még hétvégén is el szokta őket vinni, tehát 2 napot alaphangon vele vannak. Van, hogy nincsen sírás, ha hazajönnek, de van, hogy kegyetlen őrjöngés van és könyörögnek neki, hogy maradjon ott altatásig.

Egyszer éjszakára nem tudtam haza menni (3 hónapja), mert a családunkban tragédia történt. A párom még dolgozott és a testvérem volt a lányaimmal. Ment a párom is haza, de a gyerekek kérték, hogy a nagynénjük altassa el őket. Aztán reggel hazamentem, vittem őket bölcsibe/oviba, de ez kb 45 perc együttlét volt, majd következő délután megint úgy alakult, mint előtte este és semmi. Megkérdezték, hogy hol vagyok és ennyi. Semmi további kérdés, sírást meg már nem is említek.

Nem azt mondom, hogy azt akarom, hogy sírjanak utánam. De normális, hogy a testvérem ennyire át tudja venni a "szerepemet"? Nem a testvéremet vagy a gyerekeimet akarom hibáztatni vagy ilyesmi. Egyszerűen attól félek, hogy a kapcsolatunk nem normális. Az is igaz, hogy másokkal szemben zárkózottak, de a testvérem az első születésétől a mindennapjaik része.

Nem vagyok velük feszült, sőt. Soha nem kiabálok velük, nincsen az, hogy menekülniük kellene a hülyeségemből. Esküszöm, hogy türelmes vagyok és engedékeny, nem igazán tudnak olyat csinálni, amivel kiborítanánk.

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy imádom a húgomat és a lányaimat, egyszerűen egyre jobban feltűnik ez a helyzet nekem. Szerintetek ez probléma? Valahol annyira megnyugtató, hogy rá mindig számíthatnak majd az életben ha velem valamikor történne is valami, tudhatom, hogy magukra soha nem maradnának. De azért mégis. Ez biztosan rendben van így?