Mekkora szerepe van a nevelésnek abban, hogy milyen a testvérek közötti viszony?

Ugy gondolom oriási a neveles szerepe, csak az a nem mindegy hogy a gyerek hogy ertelmezi

Pl én anno megvoltam győződve rola hogy tesommal tűzbe mennénk egymasert (egymast védtük a szuloi szigor, vagy bármilyen "támado" ellen, amolyan összetartás volt jellemző) erre felnotten tudtam meg hogy pl utalt velem egy szobában lenni, mert zavartam es hasonlo aproságok.

Ő tele van sérelmekkel (akár testvéri versengések miatt is)mikozben én meg a biztonságos szeretettel teli testveri kapcsolat illuziojában éltem a néhai veszekedések ellenére is.

Ma messze lakik relative jo a kapcsolat de ő a mai napig negativan emlit másoknak én meg a mai napig büszkén emlegetem őt..

Az 1-es válaszban kicsit magunkra ismertem, csak a fogalmazás miatt tudom, hogy nem a húgom írta :D Annyi különbség azért van, hogy én róla nem beszélek negatívan, de az együtt töltött évek nekem se voltak annyira felhőtlenek.

Nemrég egy beszélgetésünkből kiderült, hogy ő jóval kellemesebben élte meg a gyerekkorunkat, mint én. Mi is egy szobában voltunk, amit én nagyon utáltam, ő azt mondja, nem volt rossz. Neki lehet, hogy nem, de én olyan vagyok, hogy néha szeretek egyedül lenni, erre meg így esélyem se volt. Ő ilyen nyüzsgő, nyughatatlan fajta, én nyugis vagyok, sokszor idegesített. Neki elég önző és alkalmazkodásra képtelen a személyisége, állandóan cirkuszolt, ha bármilyen kompromisszumot kellett kötnie miattam, kérdés nélkül elvett ruhákat, amikor már egyezett a méretünk (3 év van köztünk), és volt, hogy direkt szívatott. Pl. kamaszként már este 9-kor ne nézzek tévét, mert nem tud aludni. Olvasni se olvassak. Takaró alatt, elemlámpával se olvassak. A telefonomon se játsszak a takaró alatt, mert zavarja, ahogy nyomom a gombokat, feküdjek kussban a sötétben, hogy ő tudjon aludni. És naná, hogy egy óra múlva se aludt, csak arra ment ki a játék, hogy ne érezzem jól magam. És nagyon sok ilyen volt. Én ilyeneket nem csináltam, élni és élni hagyni típus vagyok, persze, hogy ő sokkal jobban élte meg az együtt töltött éveket, mint én.

És hát igen, a szülők szerepe... nálunk a húgom volt anyám kedvence. Apámé én, de ő keveset volt otthon. Sokszor azért volt a tesómnak igaza, mert én voltam a nyugodtabb, egyszerűbb volt nekem azt mondani, hogy hagyd, legyen neki igaza, mert én nem hisztiztem. A húgom, ha nem ő nyert, hatalmas hisztit volt képes levágni, anyánknak pedig ehhez nem volt hangulata, így maradt az, hogy akkor engedjek én. Szóval egyértelműen rosszul kezelte a konfliktusokat, ami eléggé hozzájárult ahhoz, hogy bennem sok a tüske, sérelem.

Nem minden anyu hibája azért, egyértelmű, hogy köztünk akkora jellembeli különbségek vannak, hogy ha nem vagyunk testvérek, valószínűleg sose kerestük volna egymás társaságát. Most én 29 vagyok, ő 26, jóban vagyunk, de nem mondanám bensőségesnek a kapcsolatunkat, nem egymással beszéljük meg a fontos dolgokat. Egyikünk sem él már otthon, nekem családom van, ő együtt él a párjával, hetente találkozunk kb, de felületesen beszélgetünk csak.

Nekem egy lányom van, egyelőre az az álláspont, hogy nem akarunk többet. Jönnek sokan azzal, hogy kell testvér, mert milyen lesz a gyerekkora, unatkozni fog stb., de én a saját tapasztalatom alapján nem érzem úgy, hogy tényleg mindenképpen olyan jó, ha testvérrel nő fel az ember. Persze így, hogy itt van, nyilván szeretem, mert a tesóm, és nem kívánom, hogy bár ne lenne, de nem érzem úgy, hogy olyan rossz lett volna nekem egykeként, és gyerekként, mikor egymás agyára mentünk napi szinten, emlékszem, hogy irigyeltem néha az egykéket.

Nyilván lehet ezt sokkal jobban csinálni, mint ahogy anyám csinálta, de ahogy írtam, nem rajta múlott minden. Ha ennyire más személyiségek, jó eséllyel idegesítik majd egymást, minél idősebbek, annál jobban. Mondjuk sokat segített volna a dolgon, ha külön szobánk van, többek között emiatt sem fogja nekem soha senki megmagyarázni, hogy elég két gyereknek egy szoba. Jó lett volna, ha van hová elvonulni, mert én így főleg arra emlékszem, hogy soha egy perc nyugtom nem volt, pedig igényeltem volna.

"Mondjuk sokat segített volna a dolgon, ha külön szobánk van, többek között emiatt sem fogja nekem soha senki megmagyarázni, hogy elég két gyereknek egy szoba."

Nekem nincs külön szobám és egyáltalán nem bánom. Sőt, soha nem is akarok egy szobában lenni egyedül. Attól, hogy neked a külön szoba lett volna jobb, nem biztos, hogy másnak is.

#5,6: oké, de ez személyiségfüggő. Én igényeltem volna a külön szobát, nagyon. Főleg így, hogy ennyire más volt a személyiségünk a tesómmal. Azt előre nem lehet tudni, hogy az én gyerekemnek jó lenne-e vagy nem, ezért szerencsés, ha megvan a lehetőség arra, hogy legyen. A saját negatív tapasztalataim miatt én úgy nem terveznék még egy gyereket, hogy szükség esetén nem tudom megoldani a külön szobát.

Mondjuk 4 gyerek egy szobában szerintem már borzalmasan sok. Én is ismertem egy családot, ahol a 4 gyerek egy szobában volt, tömegnyomor volt kb, mozdulni sem lehetett. De nagy szobában is kényelmetlen szerintem ennyi emberrel osztozni. Persze lehet, hogy nekik nem az, habár az, hogy neked nem panaszkodnak, nem jelent semmit. Én is csak a barátnőmnek panaszkodtam.

A saját tapasztalatunkból elég sok. Illetve hát nevelés és gyerekek természete kombó.

Nálunk is az volt a legnagyobb baj, amit többen is írtak: kivételezés. Öcsém volt a sérthetetlen, mert ő a kisebb és ő a fiú. Az volt anyámék kedvenc dolga, hogy a nálam 1 évvel fiatalabb öcsémre "vigyázzak én", és ha vmi bajba kerültünk, én kaptam ki, mert te vagy a nagyobb, lehetett volna több eszed. Persze, 6 és 5 éves gyereknél nyilván annnnnyival több tapasztalatom van... aztán öcsém erre szép lassan rájött, és most őszintén, hány ember van, akivel nem szalad el a ló, ha látja, hogy hatalma van a másik felett? A tinikorunkig, sőt még '20-as éveink elejéig is az volt, hogy öcsém tesztelgette a hatalmát, hogy neki egy szavába kerül (behazudni, hogy bántottam), és engem vernek, ütnek, ordítanak velem a szüleink. Persze mellette ott volt minden más is, nekem színötös tanulónak kellett lennem, és egy 3-as fizikadogánál úgy ordítottak velem, hogy rengett a ház, öcsém meg sumákolt, és sorozatban hozta haza a karókat, és még a buksiját simogatták kb. Nekem kellett házimunkában segítenem, meg a "fiús" munkáknál is (cipelés)... öcsém meg gépezett és verte a farkát meg aludt helyette. Amikor rákérdeztem anyámnál, hogy miért van ez a kivételezés munkában, megsértődött, hogy én nem akarok neki segíteni, milyen undorító gyereke van, és akkor tüntetésből 2 hétig mindent ő maga csinált, mint hogy a fiát egyszer megkérte volna rá. Közös szobánk is volt egy ideig, na az a pokol volt. Korán érő lány voltam, 2-3.-ban már konkrétan mellem volt, és nekem kellett mindig kimenni öltözni, mindig kitúrt a szobából, elvette a cuccaimat és tönkretette őket, hangoskodott este.

Nyilván nem vagyunk puszipajtások, és nem beszélünk egymással, hacsak nem vagyunk rákényszerülve.