Mi a véleményetek az ilyen anyákról?

Én meg azt kérem ki, hogy célozgatnék bármire is. Én amit gondolok, azt kimondom, nem célozgatok. Ha úgy lett volna, egyértelműen írtam volna, hogy neked szól. Egyszerű általánosítás volt a részemről. Viszont, ha te ennyire magadénak érezted...???

Soha nem mondtam, hogy szerintem minden rózsaszín lenne. Sőt! Szerintem 1 hónap után sem minden rózsaszín. Mindenkinek van olyan, hogy elfárad vagy valami másra vágyik. Csak szerintem az ÁLTALAM EMLÍTETT anyák sokszor azt éreztetik a gyerekkel, mintha ők lennének a felelősek a kialakult- sokszor- kellemetlen helyzetért. Holott mindenki tudja, hogy ez nem így van. De ettől függetlenül sokan mégis bevállalnak még egy gyereket, amitől persze jobb nem lesz a helyzet, csak fokozódik.

Szerintem minden gyerek egyedi, így az is, hogy mikor menjen közösségbe. Nekem kettő éves volt a nagy, amikor megszülettek az ikreim. Vele egyértelmű volt, hogy mi lesz. Bölcsibe nem adtam. Meg sem próbáltuk, mivel értelmét sem láttam. Úgyis otthon voltam a lányaimmal. Minden nap le volt fárasztva, gyakran volt vele egyidős gyerekekkel, szóval nem láttam annak okát, hogy feleslegesen hozzon haza betegséget az egyévesnél fiatalabb húgainak. Aztán 3 évesen elkezdte az ovit. Semmi gond nem volt vele, minden simán ment. (az elején egy pici sírást leszámítva, de az természetes egy lelkileg érett gyereknél)

A lányaim, amikor 2 évesek lettek (4 hónapja) felmerült bennem a bölcsi. Ennek nem volt más oka, minthogy felhívtak a cégtől, ahol dolgoztam és mondták, hogy most lenne lehetőségem visszamenni. Nagyon váratlanul ért. Bántam, mivel még csak 2 évesek. A másik pedig az, hogy szeretek dolgozni. Igen, én is. És ezt itt nem akartam leírni, de akkor megteszem: nem hiszem, hogy mártír vagyok, de talán a következők miatt nem értem mások álláspontját.

Elkezdtük a bölcsit. Az egyik lányommal ("domináns") semmi baj sem volt. Sírt egy kicsit, de a nap folyamán azt mondták, hogy feloldódott. A másik lányom viszont egy tragédia volt. Úgy sírt, hogy volt, hogy ő bent sírt, én meg kint. Hiába volt ott a testvére. Úgy kezdtük, hogy csak kicsi időkre hagytam ott. Nem akart rendesen enni, alvásra sehogy sem tudták rávenni. Rengeteget sírt, sokszor csak úgy eszébe jutottam és sírt utánam. A helyzet két héttel később sem javult. Reggel őrjöngött, amikor elindultunk. Hiába értette meg, hogy du megyek érte, akkor sem akarta. A másikkal továbbra sem volt gond. Próbáltuk, hogy az apjuk vitte őket. Akkor már az autóban is utánam sírt, ennyi volt a változás. Szerencsére egy szuper magán bölcsit választottunk, szóval szóltak, akár telefonon is, hogy mi volt.

Ez a lányom igényli egyébként is a legtöbb figyelmet és szeretetet. Anyukám és anyósom felajánlották, hogy amíg nem javul a helyzet, ők majd otthon lesznek vele. (Velük elvan, bár aludni velük sem nagyon akar) Hiába volt segítségem, úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza dolgozni. Amit sokan érdekesnek találnak az az, hogy a másik lányom továbbra is jár bölcsibe. Ő kifejezetten élvezi. Meséli mindenkinek, hogy mi a jele, mit ettek, aludt du, meséli, hogy kik járnak a csoportba, stb... A kicsi meg, amikor visszük a testvéreit még most is sokszor mondja, "Én nem megyek bölcsibe... Nem akarok". Szóval ő nem megy.

Ez a különbség. Természetes, hogy valakiben meg van a vágy, hogy dolgozni akarjon. Szerintem a gond ott van, ha erre fogja azt, hogy már elege van az otthonlétből, és így a kisebb "rosszat" választja. Ez nem álszenteskedés. Mások vagyunk, ez tény. Engem csak érdekelt, hogy hányan gondolkodunk így. Úgy tűnik nem túl sokan :)