Hogyan lehet elfogadni, feldolgozni, ha tartós betegséget állapítanak meg a gyereknél?

Teljesen normális amit erzel. Minden szülő keresztül megy ezen... van aki tagadja, hogy baj lenne, van akit sokkol, van aki úgy erzi, hogy ezt képtelenség végig csinalni. Kérj segítséget. Nem egyszerű a helyzeted, de gondolj bele: a gyermeked egy kincs, és ő különleges a maga módján. Keressetek olyan dolgot, elfoglaltságot amiben örömet leli, és tehetséges is.

Nem szégyen néha elmenekukni... ha van segitseg, használd ki, töltödj fel...

Szerintem is normális, amit érzel. Az én nagyobbik Fiam, csak hipotón volt babaként, és nem is a könnyebb eset. Egy évig "nyúzta" szegényt hetente a Dévényes. Majdnem minden mozgást később kezdett, én meg ugye kaptam a kérdéseket,hogy még nem mászik, nem állt fel bla bla.? Én már ettől is kibuktam. Alig tudtam élvezni az első évét. És igen, én is sokszor elsírtam magam, volt,hogy amikor már nem bírtam hallgatni,hogy sír Dévényen (besokallt már a lelkem), akkor megkértem a férjem,hogy kéredzkedjen el a munkahelyéről és vigye el ő.

Nyilván nálatok "súlyosabb" a helyzet, de valószínűleg fog javulni, ha kap gyógyszert. A fejlesztő torna sem végtelen, és sok javulást fog hozni. Tudom,hogy sokszor neki tud keseredni az ember, de gondolj arra ilyenkor, hogy elvileg semmi olyan baja nincs, ami nem gyógyítható, kezelhető. Tudom,hogy közhely, de én mindig arra gondoltam, amikor kibuktam,hogy a barátnőm kisfiának olyan betegsége van,hogy nem tudják fog-e bot ill. járókeret nélkül valaha járni. Na ők aztán csinálnak mindenféle fejlesztést, szegényeknek másból sem áll az életük. Ilyenkor úgy éreztem,hogy én még szerencsés vagyok.

Te elfáradtál inkább ,az epilepszia nem a világ vége ,lehet vele együt élni jó gyógyszerekel fel sem tünik egy idő után ,válasz neki majd olyan sulit késöbb amit bírni fog biztosan

Ez fontos siker élmény miatt .én pont az vagyok már 35 éve .