Normális hogy félek attól, hogy majd "leéget" a leendő gyermekem ha hisztizni fog nyilvános helyen?

"A hisztirohamok az agyfejlődés kulcspillanatai. Ez azért van, mert az érzelmi viharok kapcsán zajló emocionális szabályozás létfontosságú idegpályák kialakulásához vezet a gyermek agyában, amelyek későbbi életében a stresszkezelésben és az öntudatosság kialakulásában lesznek szolgálatára.

A túl "jó" gyermek, akinek nincsenek hisztirohamai, feltehetően korán megtanulta, hogy érzéseinek kifejezése ijesztő szülői válaszreakciót eredményez, és hogy szeretetük és elfogadásuk ára a totális engedelmesség. Agyi fejlődéséből kimaradnak azok a dolgok, amiket tőlük kaphatna, ha kifejezhetné "nagy", drámai érzelmeit, későbbi életében, ha frusztráltnak érzi magát, dühkitörésekkel fog reagálni, vagy erőfeszítéseket tesz arra, hogy magabiztosnak tűnjön." (Idézet Margot Sunderland, Okosan nevelni tudni kell c. könyvéből)

Én nem voltam hisztis, állítólag mindent meg lehetett velem beszélni, de teljesen igaz rám a könyv következtetése.

Kérdező, szerintem sokat segít az utánaolvasás, kiderül egy csomó mindenről, hogy teljesen normális jelenség, rögtön nyugodtabban viselem, hogy mindenki rám figyel. :)

Ez a fóbia csökkenthető kezeléssel? El tud múlni? Mert azért egy fóbia nem ugyanaz, mint hogy én csak szimplán folyton tartok tőle, hogy mit szólnak a dolgaimhoz. Ha javítható, lehet, hogy inkább folytatnám a kezelést, legalább egy ideig.

Az a gáz, hogy én is ilyen vagyok, mint a könyv írta. Anyám szerint egyszer kaptam egy korty vizet a számba, mikor üvöltöttem, onnantól elvágták.

Nem tudom, mi lehetett az ijesztő reakció. :( De komoly dühkitöréseim vannak. A fiamnál nem is zavar, hogy üvölt, jussunk túl ezen.

Azt még mindig nem hiszem el, hogy M. válaszoló emlékszel, hogy 2 évesen földhöz verted-e magad. Vagy idősebb gyerekekre gondoltál?

"Anyám szerint egyszer kaptam egy korty vizet a számba, mikor üvöltöttem, onnantól elvágták.

Nem tudom, mi lehetett az ijesztő reakció." Gondolom, ordító gyerekként fuldokolni kezdtél a szádba öntött víztől, ez elég ijesztő...

Persze, a múltbéli gyerekek mindig a nagyalok, a mostaniak rosszak csak. A dackorszak éppolyan szükséges és természetes velejárója a lelki fejlődésnek, a leválásnak, mint a kamaszkor, ebben tökéletesen egyetért minden pszichológus. Ha kimarad a dackorszak, az a baj, az a nem normális, akkor kell elgondolkodni rajta, hogy mi lehet a gond.

Én is nagyon hasonló beállítottságú vagyok,mint a kérdező.Mindig is küzdöttem ilyen problémákkal.Ha valahova nyilvános helyre kell mennem,vagy netán hivatalos ügyet intézni,akkor már előre tiszta ideg vagyok,útközben előre eltervezem,hogy mit,hogy fogok mondani stb.Erre még rátesz egy lapáttal az is,hogy külföldön élek és nem beszélem rendesen a nyelvet se.Szóval katasztrófa az egész.

Amikor babát vártam bennem is megfogalmazódott ez a dolog,amit most a kérdező is felvetett.Aztán gondoltam,majdcsak lesz valahogy.

Most van egy 2éves fiam,aki olykor-olykor hisztirohamot kap a postán,vagy a boltban lepakol a polcról,vagy épp mérgében földhözvágja magát az utcán.Az igazság az,hogy nem nagyon érdekel mit szólnak a kívülállók,akik látnak minket ilyenkor.Soha nem hittem,hogy így tudom majd kezelni ezeket a helyzeteket,de tényleg ilyenkor minden erőmmel azon vagyok,hogy megnyugtassam a gyereket,eltereljem a figyelmét és nemigen gondolkodom azon,hogy ki mit gondol rólam.

Szerintem ez olyasmi dolog,mint az,hogy én pl a gyerekekkel sem tudtam mit kezdeni,nem tudtam mit mondhatnék nekik,amíg nem volt sajátom.Azóta nagyon megváltoztam ebben is.

Összességében,mondhatom,hogy nekem nagyon jót tett a fiam születése.Nem mondom,hogy 100%-ban eltűnt a szorongásom,de mérföldekkel jobb a helyzet,mint régen!