Milyen a rossz gyerek? Az enyémek rosszak?

A 9-es hozzászóló válasza is tipikus. Tipikusan tök okos, mert másnak szerencséje van a gyerekével. Nem nevezném pusztán a szerencsének, hogy jól kezelhető a gyerekem. Annyi ilyet hallottam. Mindenki okos volt, hogy majd mi lesz, ha lesz gyerekem. Majd nem tudok rendet tartani a lakásban egy gyerek mellett, és még kismillió okosság. Mindenki magából indul ki. Én meg azt vallom, hogy arra van időm amire szakítok magamnak és olyan gyerekem van, amilyet nevelek. Sok türelemmel, figyelemmel, együtt töltött idővel, napirenddel, rendszerrel. És nem fenyítéssel, ordibálással. Mindenki gondol, amit akar. Most lehet mondani, hogy majd kettővel kifutok a világból, mert az elsővel szerencsém volt mert eddig csak nyaraltam mellette...na de majd ha kettő lesz!

Állok elébe! Sosem féltem a gyerekneveléstől, biztos vagyok önmagamban. És ha gondolod, kedves 9-es, 1 év múlva megírom az őszintét, hogy megőszültem-e, vagy bírok a 2 gyerekkel.

A kérdező pedig, ha pedagógus (pár egy középiskolás nem pont egy óvodás) , biztosan van elképzelése, hogy mi lehet a gond. Az, hogy a nagyinál kezelhetetlenek voltak a gyerekek, lehet azért is, mert így "álltak bosszút", amiért nem lehetnek anyával, apával.

Én hiszek abban, hogy egy gyerek ok nélkül sohasem rosszalkodik. Nem kiabálni kell, hanem kideríteni a rosszaság okát. Egy kisgyermek nem tudja kifejezni úgy az érzéseit, mint egy felnőtt, tettekkel vezeti le a feszültséget. Pl, hogy ugrál az ágyon éjszaka.

De ez csak az én véleményem. Mindenki úgy nevel gyereke, ahogy jónak látja.

Estig írhatnék még, mert tudom, hogy most az jön, hogy ősanya vagyok, aki még soha nem emelte fel a hangját. Természetesen ez nem igaz, hisz ember vagyok, akinél néha elszakad a cérna.

5-ös voltam.

Én is középiskolai tanár vagyok, és meggyőződésem, hogy nem lehet minősíteni se a szülőt a gyerek alapján, se a gyereket a szülő alapján. Rengeteg jó családból származó kezelhetetlen gyerekkel találkozom, és nagyon rossz háttérből érkező fantasztikus gyerekekkel. Régen, amikor még a poroszos Herbart-i pedagógia volt divatban, mindenért a gyerek volt a hibás. Ő a rossz, ha nem fogad szót. Aztán a freudizmus áttette a hangsúlyt a szülőkre. Ezzel azonban szintén átestünk a ló túlsó oldalára, most egy csomó depressziós anyuka szaladgál, akik rossz szülőnek képzelik magukat, mert a gyerekük pl. visszafeleselt. Rendkívül relatív a jó gyerek-jó szülő kérdés. Mondok egy példát. Pistike ideális csecsemő, eszik, alszik, mosolyog, 10 pont, de a szülei nem foglalkoznak vele, nem elégítik ki érzelmi szükségleteit, így mire iskolába kerül már csak 6 pontos. Józsika nehéz gyerek, folyton sír, nincs türelme,ingerlékeny, 2 pont. De szülei szeretettel, türelemmel és következetesen nevelik, mire iskolába kerül már 5 pontos. Akkor most ki a jó gyerek, és ki a jó szülő? (Természetesen a pontok csak illusztráció).

Három gyerekem van. A két nagyobbal soha nem volt komolyabb gond, a kicsi rettenetes volt. Néha úgy éreztem már emberek közé se merek menni vele. Most nyolc éves. Az elmúlt évben rengeteget változott, egyre többen mondják, hogy mintha kicserélték volna. A gyerekek változnak, fejlődnek, érnek, csak ki kell várni.

Nézd, szerintem abban vagy tévedésben, hogy olyan a gyereked, amilyennek neveled. Persze, számít az is sokat, de a gyerek nem egy darab gyurma, hogy azt formázol belőle amit akarsz. Pl. Freund Tamás szerint az ember személyiségének 20%-a "köszönhető" a nevelésnek, a többi velünk született. Persze nem biztos, hogy az a szentírás, amit ő mond, de azért elgondolkoztató.

Nekem két gyerekem van, az egyik az a fajta, akit sokan "rossznak" neveznek, a másik meg egy tipikus kis angyal. Akkor most hogy van ez, milyen gyereket neveltem magamnak?

A soraidról az az anyuka ismerősöm jutott eszembe, aki egygyerekesként osztotta az észt, hogy ki milyen rosszul neveli a gyerekét, vele ellentétben, mert az ő fia egy kis angyal. Aztán amikor a második fia viselkedése miatt kb. elbújdosott a játszótérről, annyira égett a pofája, hogy neki, a nagy észtosztónak hogyan viselkedik a kisebbik gyereke.

Szerintem meg (most le leszek pontozva) legtöbbször a szülők rontják el.

"Általában sarokba állítással büntetünk, de a férjem ilyen melegben előszeretettel ijesztgeti őket a vízzel leborítással. "

Totálisan rossz gyermeknevelési módszer. A sarokba állítás nekem sosem hatott, egyrészt mert egy gyerek sokszor még úgyis feltalálja magát, másrészt ha nem figyeled, azért is elmászik, harmadrészt, ha igazi bajtársak (mármint a két testvér), még így is megoldják a kommunikációt. Néhányszor én is le lettem locsolva, hát én kifejezetten élveztem.

Nekem van egy nagyon rossz unokatesóm (illetve mostanra pár év alatt jelentős változásokon ment keresztül), hiperaktív, néha nagyon nehezen bírtak vele a szülei. Volt olyan, hogy rátámadt a testvérére (nem olyan komolyan, nem pszichopata a gyerek, de azért valahogy ijesztő reakció volt).

Az anyja annyira kikészült, hogy egyszer felajánlottam neki, hogy 1-2 hétre bevállalom a gyereket, mert úgyis szabadságon voltam és épp elég aktívan teltek a napjaim, gondoltam, jól le lesz foglalva.

Nekem nincs gyerekem, előtte még csak nem is foglalkoztam sokat gyermekekkel. Viszont kutyából többet is felneveltem már, volt igazán nehéz eset. Valahogy a gyerekhez is hasonlóan álltam hozzá.

Egyrészt nagyon lefoglaltam, mint fizikailag, mind szellemileg. Elég sokat játszottunk, mindenféle szabadtéri programot találtam ki neki. Másrészt jött velem egész nap mindenfelé: bevásárolni, kutyát sétáltatni, ezt-azt elintézni. Akkoriban épp a lakást is újítgattam, így barkácsboltba is jött velem.

Befogtam őt bútorcsiszolásra, festésre, amire csak lehetett, főzni is segített nekem.

TV és videojáték egész nap nem volt, csak este (ha nem hisztizett és szót fogadott). Akkor viszont esti mese is járt, meg játszottunk is.

Persze az első napokban nehezen ment az átállás, nem szokott hozzá, hogy ennyire le legyen foglalva, be legyen fogva munkára. Nem úgy büntettem, hogy bezártam, leszidtam, fizikailag pláne nem. Még csak a hangom sem emeltem fel. Egyszerűen levegőnek néztem, ha elkezdett hisztizni. Nem érdekelt, hogy éppen 30-as bámulnak minket, ő meg toporzékolva ordít, észre se vettem. Ez sokkal rosszabb volt neki, mintha mérgelődtem volna, elég hamar abbahagyta, és rájött, hogy ez nem működik.

Ha rosszat csinált, és 3. felszólításra sem hagyta abba, figyelmeztettem, hogy megvonok tőle valamat (pl. aznap nincs TV - első két nap nem is volt :D, nem játszat a kedvenc játékával, stb.). Persze először nem vett komolyan, csinálta tovább azért is. Én meg hagytam. Aztán amikor később látta, hogy nem vicceltem a "szankciókkal" kapcsolatban, hiába könyörgött, kérlelt, megint sírás lett a vége. Ez sem hatott meg, csak annyit mondtam neki, hogy én szóltam, hogy ez lesz.

Ezzel a módszerrel a gyere a 3-4. napra már nagyon sokat változott. Ezzel párhuzamosan egyre többet dicsértem (szidni sosem szidtam, viszont mindig megdicsértem, ha valamit jól csinált). Nagyon bevált.

A gyerekek pokolian megérzik (és ki is használják) a felnőtt gyengeségét. Érzik, hogy kinél mennyire lehet feszegetni a határt. A szülők mindig megsértődnek, ha azt mondom, hogy a gyerek nagyban hasonlít a kutyára, pedig így van. Mindkettő az ember fejére nő, ha nem nevelik belátóan, nincs igazi határ.

A másik az, hogy a szülő egyszer csak belefárad, és már ő sem veszi észre, hogy milyen hisztissé válik. Nem tudja kezelni a gyereket, ezért egyre többet könyörög neki, ordít vele, szidja. Magyarul elszakad a cérna.

Ilyenkor jó, ha valaki egy kis időre átveszi a gyerekeket, a szülő pedig kicsit regenerálódhat, visszanyerheti önmagát.

Bizony, vannak könnyebben és nehezebben kezelhető gyermekek, de mindkét típust meg lehet nevelni. Csak sokat kell velük foglalkozni, szeretni kell őket és meg kell húzni olyan határokat, amelyeket nem léphetnek át.

23/L