Miért engedik meg a szülők, hogy fiú gyermekük szoknyában játsszon? Ilyenek az átmosott agyú szülők?

Mi baj a szoknyával? Ha szeretné felvenni a fiam, én ráadnám.

Nem lesz tőle semmi baja.

A kisfiammal egyidős ismerős kisfiú ízlése egy ízig-vérig királylányos kislányénak megfelelő. Már oviban is mindig a lányos jelmezeket vette fel, imádott hercegnőnek öltözni, minden nap másik barbibabával jött oviba, gyerekzsúron mindig a lánycsapattal fésülgette a pónikat.

Most iskolás, másodikos. A szülők hiába próbálják terelgetni, a mai napig ragaszkodik a rózsaszín cuccokhoz, a hosszú hajhoz stb. Ha a szülei engednék, tuti felvenné a szoknyát, abban pedig bizots vagyok, hogy otthon, a négy fal között meg is teszi.

Az ő szülei egy csöppet sem agymosottak. Nehéz szívvel figyelik fiuk identitásproblémáját. Nem erőszakosan, de próbálják fiús irányba mozdítani, de hiába.

4 éves kisfiam egy családi élmény hatására mostanában skótosat játszik. Tegnap kötött egy piros-zöld kockás konyharuhát a derekára, fehér térdzoknit húzott, és kijelentette, hogy akkor mostmár mehetünk fagyizni. ÉS élvezte hogy így flangált a városban :)

Szerepjáték, nem tartottam gondnak - és legkevésbé sem érdekelt, hogy mások mit hisznek vagy gondolnak. volt, hogy babakocsit tologatott, benne a kedvenc dínóival, és tündérszárnnyal a hátán is mászkált már, igaz azt a nővére hatására (17 hónap van köztük), dehát fiútündérek is vannak ugyebár... Babáznak is néha együtt, a szituációs és szerepjátékok csak a javukra válnak. Ízig-vérig vagány fiú, nem féltem a nemi identitását.

Különben dolgoztam olyan alsós korú gyerekkel, aki fiúnak született, de lánynak érezte magát és úgy is viselkedett. A szülei több-kevesebb hercehurca után elfogadták és támogatták őt, és bár közösségbe saját akaratából nem ment szoknyában az attrocitások miatt, otthon csakis csajos cuccokban volt. Egy nagyon kedves, intelligens, jó humorú gyerekről van szó. Én voltam náluk és láttam szoknyában, az Ő volt, míg a nadrágos énje csak egy szerep, amit önvédelemből viselni kényszerült. Lehet, hogy csak én vagyok rosszul bedrótozva, de nekem nem okozott gondot elfogadni vele kapcsolatban, hogy más nemű, mint aminek kinéz. Ebből kifolyólag az sem zavarna, ha szoknyás kisfiút látnék az utcán, az ő dolguk, és kérdem: ki vagyok én, hogy ítélkezzek? És ha az én fiam vagy lányom állna elő azzal, hogy márpedig ő meleg/transzszexuális stb, akkor megpróbálnám elfogadni őt olyannak. Bánom is én, ki teszi boldoggá, csak találja meg az útját a világban... az én gyerekem, ki támogassa a boldogságát, ha nem én?!

És nem, nem érzem "átmosott agyúnak" magam. Egyszerűen csak szeretem őket...

"Tegnap kötött egy piros-zöld kockás konyharuhát a derekára, fehér térdzoknit húzott, és kijelentette, hogy akkor mostmár mehetünk fagyizni. ÉS élvezte hogy így flangált a városban :) "

nee máár...oké hogy otthon szerepjátékozik de azért csak próbálkoznék neki elmagyarázni,hogy így nem helyes utcára menni!Miért tegyem ki a gyerekem mindenféle rosszalló pillantásoknak,háta mögött összesúgásnak stb??