Most akkor ezt elrontottam? Így nem voltam következetes?

Hétvégén itt volt a párom ötéves kislánya, és vasárnap délutánra eléggé elfáradt, mert kimaradt a délutáni alvás.

Elkezdett nyafogni azon, hogy ő szeretne egy nyalókát. Mivel nem akartuk, hogy felpörögjön a cukortól és este ne tudjon aludni, mondtuk neki, hogy vigye inkább haza anyához, és beszéljék meg, hogy megeheti-e vacsora után, vagy inkább majd csak holnap.

Erre persze kitört a hiszti. :)

Amikor már sehogy sem tudtuk lenyugtatni, betettük a szobájába, hogy majd kijöhet, ha befejezte a hisztit. Ez eddig mindig bevált, de most csapkodta az üvegezett ajtót, féltünk, hogy betöri, felmászott a kanapéra, féltünk, hogy leesik. És közben ordított, hogy a nyalókáját akarja most azonnal. Hiába hajtogattuk, hogy majd akkor tárgyalunk, ha abbahagyja az ordítást.

Egy idő után elszakadt nálam a cérna, és közöltem vele, hogy vagy befejezi az üvöltést, vagy kidobom a nyalókáját a kukába most azonnal. Rögtön megnyugodott, mintha elvágták volna a hisztit. Bocsánatot kért, mondtuk, hogy nagyon szeretjük, nem haragszunk, adtunk neki puszit és elmagyaráztuk, hogy mi volt a baj, miért kapta a büntetést. Eddig oké is minden.

De amikor utána megint rákérdezett, most már nyugodt hangon, hogy megeheti-e a nyalókát, azt mondtuk neki, hogy jó, akkor amíg odaérünk anyához, megeheti útközben.

És csak utána gondolkoztam el rajta, hogy akkor ezt most elrontottuk? Mert így most ez mégis úgy jön le neki, mintha hisztivel elérhetné, amit akar? Vagy ebből azt szűrte le, hogy ha hisztizik, akkor annak nincs eredménye, viszont ha szépen kér valamit, akkor meg lehet velünk beszélni?

Ti mit csináltatok volna, hogy kellett volna helyesen reagálni?