Volt már úgy valaki hogy gyerek szülés után jött rá, ez nem neki való?

Én is ismerek olyan anyukákat, akiket idegesít a gyerek, főleg az egyedül állók között. Igaz, ezért még nem akarják örökbe adni a gyereküket.

Ők is szuper anyák akartak lenni, ezért CSAK a gyerek érdekelte őket, és hisztis, kezelhetetlen gyereket neveltek. Minden idejüket leköti a gyerek, és kikészülnek idegileg.

Talán az ismerősödnél is ez lehet a helyzet.

Ez olyan dolog, amiről nagyon nem illik beszélni, hatalmas tabu.

Hatalmas nyomás van a nőkön (csak rajtuk, a férfiakon nincs, pedig ugye ők is kellenének a gyerekcsináláshoz.....), mert fogy a magyar, elöregedik a társadalom stb. Nekem is a szememre vetették már, hogy milyen önző vagyok mert az ő gyereke fog majd megdolgozni az én nyugdíjamért.

Szóval biztos van olyan, aki nem akar igazán gyerket, csak úgy érzi "kell", ez az élet rendje, a nő dolga.

Aztán még nem is tud feleszmélni, már érkezik a következő. Gondolom nem kell részleteznem, mit gondolnak az egykék szüleiről - maradjunk annyiban, hogy eléggé elítélik őket.

Én elismerem, hogy korán jött a lányunk. Addig sosem jutnék el, hogy örökbe adjam, de az eleje piszok nehéz volt. Emiatt nem is lesz egyenlőre kistestvére. Finoman szólva is kapom érte az ívet, önző disznó vagyok, pénzéhes, munkamániás r.banc stb. Szrencsére eljutottam odáig, hogy nem érdekel, ki mit gondol erről. De biztos van, aki "feladja", vagy elhiszi hogy igazuk van és minden rendben lesz.

Sokkal kevesebb ilyen lenne, ha a nők akkor vállalnának gyereket amikor tényleg vágynak rá, nem akkor amikor "már igazán itt lenne az ideje"

Örökbe nem adnám, de én sem így képzeltem el. Mindig nagy családod akartam , mindig azt hittem, imádom a gyerekeket. De a sajátjaimmal (5 és 3 éves lányok) valahogy nem megy minden rózsaszínben. Én is fáradt vagyok, beleuntam, mindig ugyanaz...

Jó lenne eltölteni mosolygásban és vidámságban egy hétvégét. -mert nekünk ez sem megy valahogy...

Ezekhez biztos sok minden hozzájárul.

Aki boldog kiegyensúlyozott párkapcsolatban él annak elképzelhetetlen, hogy ez milyen... De ha van egy nem törődöm apa aki nincs ott semmiből se veszi ki a részét eleve rányomja mindenre a bélyeget. Anya nyakába szakad minden.

Én sajnálom az ilyen nőket mert valahol mégsem akarja (baba mama klubbozik tehát a gyerekkel közös programja(i) vannak) Elmondja őszintén, holott tudja, hogy megvetik... Van akinek támogatás és segítség kell...

Van aki bele lett hajszolva a szülésbe, mert idő van mert ez a dolgok rendje stb...

Apósom 4 gyerekbe hajszolta anyósomat holott a 3.nál már sírt hogy megint terhes a negyediknél zokogott hogy nem akarja megszülni... Após nem hagyta anyós rá 2 évre a 4. születése után mind elhagyta és új életet kezdett. Egyik gyerekére se kiváncsi mindet letagadja 1 alkalommal találkoztak utána most van 2 gyereke és őket tökéletesen nevelgeti...

Szerintem ezt valahogy szakemberrel kellene feloldania magában. Ha nem egészen egyszerű lelkileg, akkor hatalmas lelki terhet tesz magára is ilyesmivel hogy odaadja másnak a gyereket:( Most a gyerek szemszögét nem is részletezném.

Egyébként igen, van ilyen aki utána jön rá hogy "nem ezt a lovat akartam" nekem is van egy jó barátnőm aki értelmes okos, végzett nő 30 éves , 27 évesen szülte a kislányát szóval nem elhamarkodottan és egyszerűen nem bírja, ha teheti lepasszolja nagyszülőknek, a férjének stb. Saját bevallása szerint is megbánta és legszívesebben visszacsinálná (ez amúgy borzalmas lehet, ezzel a gondolattal együtt élni...:( )

Nem tudom mi a megoldás ilyenkor de azért le nem passzolnám a családban valakinek a gyerekemet.

Nekem 3 gyerekem van sokszor kutya nehéz (főleg mikor betegek vagy vmi nem stimmel a fejlődésükkel valósággal bele tudok betegedni hogy nem segíthetek rajtuk és olyankor mindig eszembe jut hogy akinek nincs gyereke az sose éli át ezt a páni félelmet, aggódást stb. ).

Nem tartom magam szuperanyának, és sose mondok ítéletet pláne nem úgy hogy fogalmam sincs az illető életéről.

Csak rettenetesen sajnálom azt aki így érez ahogy a kérdésben írt hölgy, mert lehet hogy pillanatnyilag lerázza magáról a gyereket látszólag megoldódik a gondja, de hogy ez ott marad mélyen benne és nem hagyja majd nyugodni, illetve idősebb korára megbánja az szerintem majdnem biztos:((

Én ugyan örökbe nem adnám, de most 15 hónapos, és most érkezett el nálam az a pont, amikor úgy érzem, a gyereknevelés meghaladja az én képességeimet! Elkezdte a hisztizést, ma eddig úgy 15-ször vágta el magát ordítva a földön. Az apja külföldön van, mostanában 2 hetente van itthon 1-2 napra. Soha semmilyen segítségem nincs, nagyszülők nem törik össze magukat az unokáért. Születése óta két délutánom és egy estém volt szabad. Hónapok óta nem tudok elmenni fogorvoshoz és nőgyógyászhoz, mert nincs senki, aki vigyázzon rá arra a pár órára. Hát én nem így képzeltem el ezt az egész gyereknevelést. Nem a nagyszülőknek szültem, de azért havonta nagyon jól esne egy-egy szabad délután.

Bennem az tartja a lelket, hogy ha minden jól megy, szeptembertől megy bölcsődébe, én pedig dolgozni. A munkahelyen legalább ki tud venni az ember szabadnapot, ha olyan dolga van.

Én soha nem gondoltam volna, hogy a nevelés ennyire nehéz.

Nekem nemigen volt gyerek a környezetemben, és csak hallgatom mondjuk a 4 féle sztorit, hogy mit is kéne csinálnom egy hisztiző 20-22 hós gyerekkel.

És természetesen nekem a 4 módszerből egyik sem válik be.

Iszonyúan rossz érzés az, hogy csak a "javát akarom", de ő ezt persze nem érti meg.

Amúgy szeretem, imádom. De ez a része számomra pokoli nehéz. Előre félek a kamaszkortól....