Elrontok valamit azért hisztizik és azért dacol 3és fél éves kisfiam?

Nem rontasz el semmit - legalábbis így látatlanban :) - ezen szerintem minden gyerek és szülő átesik, ki kicsit zajosabban, ki kevésbé. (Azért azt nem hiszem el, hogy egyikünk sem volt hisztis dacos gyerek, az tény, hogy nem volt ennyi választék a csokikból, meg játékokból, na de hogy nem voltunk akaratosak... akkor megkérdezném, hogy én miért kaptam minden nap piramis szeletet a cukiban ovi után, meg a fogászati ellenőrzés után sárga fodros ruhácskát :) )

na de a lényeg: a gyerekek ebben a korban feszegetik a határokat, és minél többet hallják tőletek, hogy "nem" ők annál többször mondják vissza. Az én tapasztalatom -mert hogy az én drága kisfiam sem kivétel - az, hogy meg kell tanítani kompromisszumot kötni. Pl: most nem vesszük meg a chipset, mert a piros kis hajót szeretnéd megvenni vasárnap a piacon... ami fontos, hogy be is tartsd, amit ígérsz, illetve, ha nagyon nem enged, akkor ne erőltesd. A köszönés nálunk sem mindenkinél sikerül, van mikor még idegennek is akkorát köszön, hogy az felkapja a fejét, máskor meg még nekem sem ad puszit, mert épp nincs kedve.

Az egyéb hisztiknél a részletes magyarázat, ami nálunk sikeres, néha ezek légből kapott történetek, ott kitalált sztorik, de legtöbbször beválik. Pl az 5. pöttyös labdát azért nem vesszük meg ,mert azt már egy másik kisgyereké, csak még nem vitték el, stb.

Valószínűleg nem te rontottad, el, hanem ez életkori sajátosság. Nekem is ezt mondják. De nagyon észnél kell lenni, és őrült nehéz, hogy ne jöjjek ki én se a sodromból állandóan. Az én kislányom két és fél éves. Eddig is volt akarata, de mostanában egyre nehezebben lehet beszélni a fejével. Eddig elég volt neki, hogy "majd később", vagy "majd máskor", most már nem elégszik meg vele. Csak fújja a magáét. És sír, zokog. Mindent bevet. Sajnos sokszor kell, hogy nemet mondjak neki, mert hajmeresztő dolgokat csinál. És elképesztően gyorsan változik a hangulata.

A múltkor ebéd közben akart valami lehetetlent, nem engedtem, szépen magyaráztam, hiába. Teljesen belehergelte magát a sírásba, elég kellemetlen úgy ebédelni. Mondtam neki, hogy ezt rossz hallgatni, és hogy akkor én inkább bemegyek a nappaliba. Fogtam a tányéromat, bementem. Rögtön hangnemet váltott, és hívott vissza kedvesen. Én visszamentem, és nagyon vidám lett.

Az én 3,5 éves kisfiam is most ugyanezt csinálja. Ha valamire azt mondom, hogy nem, akkor csak azért is csinálja. Mi már sokszor azt szoktuk csinálni, hogy Perszee, csináld csak ezt v azt semmi gond, és lám....nem csinálja :)))) Ez a Nagypapának nem köszönés sztori nálunk is megy.....Tök kellemetlen!!! De igazából nem erőltetem, csak elmagyarázom, hogy a buta gyerekeknek nem köszönnek, és akkor köszön.

Ma a boltban az eladóval beszéltem, akinek a kislánya a kisfiammal egyidős, és áldott jó kislány. Nah, az anyukája azt mesélte, h ő is mindennek ellenáll, rá sem ismernék. Akkor kicsit megnyugodtam, h talán nem én rontottam el valamit, és lehet h csak életkori sajátosság.