Magatartászavar idővel kinőhető, vagy mindenképpen problémás kamasz, illetve felnőttkorra lehet számítani a szülőknek, példák?

Üdv!

23 éves vagyok, egyetemista, jól nevelt :P

Kicsiként rettentő eleven voltam. Amikor papámnak kellett rám vigyáznia (és ő nem volt hozzám szokva), a végére mindig nagyon elfáradt, annyira kellett rám figyelni. Mamám szintén nem tudott semmit segíteni a ház körül, ha ő vigyázott rám nálunk, mert nem lehetett egyedül hagyni. A szüleim természetesen ismertek, de előfordult amikor anyummal voltunk a boltba, és valamit nem kaptam meg, akkor nem érdekelt semmi, a bolt közepén kivertem a hisztit, még a földön fekve is rúg-kapáltam. Óvodában rettentő sokat voltam büntetésben verekedés miatt, délutáni alvás időben szinte soha nem aludtam. Állítólag egyszer még az óvónénit is megdobáltam (bár én erre nem emlékszem). Aztán bekerültem általános iskolába, ahol a magatartásommal még mindig voltak gondok, jó pár beírás ellenőrzőbe, ha valami csínytevés történt, jó eséllyel benne voltam. A végére már mondjuk (7-8.) sokat "szelídültem", aztán középsuliba mondhatni már csendes, udvarias fiú voltam.

Így vissza nézve, nem tudom, hogy min kellett volna változtatnia a környezetemnek, hogy én másképpen viselkedjek, sőt, valószínűnek tartom, hogy ugyanezen az úton jöttem volna végig. A családomat szeretem nagyon, az életemben minden rendben, a régi csibészségeimre pedig mosolyogva gondolok vissza.

Tanácsként azt tudom mondani, hogy a gyereknek biztosan jót tesz, ha valami fizikailag fárasztó, ugyanakkor számára élvezetes dolgot csinálhat. Én sokat fociztam, meg verekedtem bátyámmal :D, utóbbiban persze mindig én húztam a rövidebbet, de a lényeg, hogy az egészséges fejlődéshez hozzátartozik a testmozgás is. Erre szinte bármilyen sport jó! (azért a sakkot nem ajánlom :P). Nekem így elsőre valami harcművészeti edzés jut eszembe, amire mindig is akartam járni. Ott figyelnek is rá, bekerül egy közösségbe, ahol feltehetően jó mintát kap a viselkedésről, és sokat kell mozogni, fárasztó.

De a lényeg: sosem lehet tudni! Egy ilyen fiatal gyerek viselkedéséből még nem következik semmi. Főleg mivel általános iskolában egy merőben új környezetbe kerül, közép iskolába megint hatalmas változások következhetnek be az életében, aztán egyéb jelentősebb hatások is érhetik, mint pl. egy szoros barátság, vagy később egy párkapcsolat.

Ez az én példám. Aztán ismertem 19 éves koromban egy hiperaktív gyereket (azt hiszem, még valamilyen papírja is volt róla), ő is egyetemista volt akkor, és teljesen rendben volt. Nagyon rendes, jószívű, és mellette hadarva beszélt, és mindig pörgött, mindig kellett valamit csinálnia :D De én nagyon bírtam, meg a többiek is (köztük a szobatársai).

Végezetül azt írnám, hogy lehet éppenséggel aggodalmaskodni a jövő miatt, csak nem sok értelme van. Hamar megtanultam, hogy nagyon sok mindent nem lehet kiszámolni előre, bármennyire is előrelátó valaki. Ráadásul az időtényező növekedésével exponenciálisan csökken a vélekedés, és a valóban úgy lesz közötti átfedés. A jelennel érdemes foglalkozni, és legjobb tudásunk szerint egy boldog életre törekedni.

Ámen :)

egy biztos, ne engedjétek, hogy a dokik nyugtatóval tömjék a gyerekeiteket, azon címszó alatt, hogy az ön gyereke hiperaktív, de semmi probléma, mert erre nagyon jó gyógyszerek vannak!

A Hiperaktivitás, mint betegség egyébként nem is létezik!

Mindenki, aki ide beírt, és problémája van gyermekének viselkedésével, az feltétlenül olvassa el DR. Lenkei: Cenzúrázott egészség című könyvét, még mielőtt valami elmebeteg doktor nyugtatót adna a gyerekének!

Tehát a könyv:

Dr. Lenkei - Cenzúrázott egészség!