Örökbefogadáskor a nagymama mindent elkövetett, hogy lebeszéljen róla bennünket, aztán amint nőtt a kis tündérke egyszerűen nem tud betelni vele annyira imádja, lenne benned rossz érzés a kezdetek miatt?

Szerintem meg örülj neki, hogy minden jóra fordult. Felesleges a múlton rágódni. Meg lehet érteni anyósodat (gondolom, róla van szó, de mindegy is) is, ez egy nagyon idegen helyzet és nemcsak a szülőknek kihívás, hogy nem vérszerinti baba érkezik a családba. Ezt fel kellett dolgozni, és ő, mint nagyszülő, ezt nehezebben vette, mint ti, akik alig vártátok, hogy szülők lehessetek.

A leírásodból az jön le nekem, hogy akkor mert közeledni, nyitni a kicsi irányába, mikor már biztos volt (pl. letelt az 1 hónap).

Szerintem meg lehet érteni. Sose hátra nézz, mindig csak előre. A lehető legjobban alakultak a dolgaitok, csak magadat mérgezed azzal, ha tovább puffogsz ezen.

Sok boldogságot!

Én most vagyok 32 éves, anno az anyukám, amikor terhes lett, a mamám elhordta mindenféle k-nak (26 volt és elvált), semmit nem segített neki egy idő után aztán elfogadta a helyzetet, és persze ő is dicsekedett az unokával. És totálisan elfelejtette, hogy anno mi volt. Ők valszeg nem beszélték meg, egyébként sem tudnak semmit megbeszélni, és anyukám ezt a mai napig emlegeti.

Én a közelmúltban mindkét szülőmmel elbeszélgettem a múltban az ő részükről engem ért sérelmek miatt (persze úgysem lehet már változtatni, de nekem ez kellett, hogy végre elengedhessem a rossz dolgokat) és nagyon sokat segített!!

Csak ajánlani tudom neked is. Persze nyugodtan (sírás megengedett :)) megmondva neki, hogy anno neked ez nagyon rosszul esett és fájt. Ha elég intelligens, megérti, talán még bocsánatot is kér, vagy megismerheted az ő álláspontját.

En is azt tudom tanacsolni, hogy ne ragodj a multon. Valtoztani ugy sem tudsz mar rajta de annal inkabb tudsz cselekedni a jelenben. Fogd inkabb fel ugy, hogy a nagymamanak hosszabb ido kellett ahoz, hogy feldolgozza ezt az egeszet. Nem mindenkinek sikerul elso perctol.

Viszont nagyon sok boldogsagot kivanok nektek. Annyira jo olvasni, hogy az a pici baba szereto csaladba fog felnoni. Meg a konnyeim is kijottek amikor olvastam a soraidat.

Őszintén? Lenne rossz érzésem.

A mi sztorink:

Én elég szoros viszonyban vagyok a szüleimmel, az apám pl a közvetlen főnököm. Lényeg, hogy 3 éve voltunk együtt párommal, mikor terhes lettem. Tervezett baba, nagyon örültünk neki, és el nem tudom mondani, mennyire szarul esett, hogy az apám nem volt hajlandó tudomást venni róla. Amikor bejelentettük, anyám nagyon örült, de az apámon látni lehetett, hogy egy világ omlott össze benne, pedig sosem kezelt apuci pici hercegnőjeként.

Lényeg, hogy ahogy nőtt a hasam, kezdett feloldódni, ha a párom nem ért rá, kezét-lábát törte, hogy el tudjon vinni kocsival a vizsgálatokra. A fiam most másfél éves, ő a szüleim szeme fénye, és apám van jobban oda érte.

Nálunk pedig jön a második gyerek, egy hónap múlva. Ma egy ismerős megkérdezte, lesz-e harmadik. Mondtam, egyenlőre nem. Erre apám elkezdte boncolgatni, hogy több gyerek nem lesz, már megbeszélte a férjemmel bla bla...én meg közbeszóltam, hogy majd mi azt eldöntjük. Erre megsértődött, hogy ő csak viccelt, csak én nem értem. Mondtam, hogy szerintem ez baromira nem vicces. Erre ő: neki elég a fiam is unokának.

Hát el nem tudom mondani, mennyire szarul esik. Jó, persze, a fiamhoz is hasonlóképpen viszonyult születés előtt, de most komolyan...és örülök,hogy ennyire szeretik, de talán megtarthatta volna magának a véleményét.

Még jó, hogy én vagyok az elsőszülött, különben komoly kétségeim lennének most.

És igen, tudom hogy nem érdemes a múlttal foglalkozni, de szerintem ez nem azt jelenti, hogy bárki mindenféle következmény nélkül mondhat hülyeségeket.