Hogy viselte eddig ezt a pár napot az oviban kisfiad/kislányod?

Kedves 83 és 88%-os válaszolók, akik szerint egyrészt letoltam a kérdezőt, másrészt bizonyára nem sikerült kialakítanom kellő kötődést a gyerekeimben:

1. Mint írtam, óvodát kezdő gyermekem lassan 4 éves, és 2 évet már bölcsődében volt. Tehát a "leválás" már két éve megtörtént.

2. Valaki kérdezte, hogy milyen volt a bölcsis beszoktatás. Az eltartott egy hétig is, volt vele az anyja is, és én is. Első kézből van tehát információm róla, és igen, problémamentes volt. Két éven át én hordtam és én hoztam a fiúkat, fent említett gyerekemnél csak akkoriban volt gond a bejárással, amikor betegség miatt eltűnt a 14 gyerekből 10 és napközben unatkozott. Naná, hogy nem akart bemenni.

3. A gyerekek bizalommal vannak a közösség, a nevelők iránt, és bizalommal vannak a szüleik iránt is, mert tudják, hogy jövünk értük, fix a napirendjük. Az óvodán (korábban bölcsin) kívül töltött időt velünk töltik, vagy épp egymással, de folyamatosan elérhetőek vagyunk számukra. Minden este fejből mesélek, amit lehet megteszek értük - de a nevelésünk célja nem az, hogy majomszeretettel csüngjünk egymáson.

4. Nem tengerészgyalogost nevelünk, de önálló, magabiztos, kezdeményező, nyitott, vidám, érzelmeiket kifejező, de azokon uralkodni képes fiúkat. Lehet, hogy szerencsések (meg mi is) a lelki alkatuk miatt (már ha van ilyenfajta örökölt alkat, és nem környezeti hatásra alakul). Lehet, hogy a befektetett törődés kezd megtérülni.

5. Nem letolásból írtam, hogy talán a kérdező anyuka aggódja túl a dolgot. A gyerek úgy viselkedik ismeretlen helyzetben, ahogy a szülőtől látja. Az ő ítéletében bízik, "Anya szomorú, itt valami baj van..." tehát ennek megfelelő lesz a viselkedése. Talán ha a kérdező is jobb képet vág a beszoktatáshoz, a gyermekének is ezzel tud segíteni. Mutasson ő is bizalmat! Persze 3 év (meg a terhesség 9 hónapja) nem múlik el nyomtalanul, nehéz az elválás, másra bízni a gyereket, nem tudni most már minden történéséről - ez nehéz az anyának is. De könyörgöm, ő a felnőtt, és a fentiek szerint ő hat legjobban a gyerekre! Tegye meg a gyerekért, hogy pozitív élménynek állítja be a beszokást, és uralkodjon magán annyira, hogy ne az aggodalom üljön ki az arcára!

Ezt pedig hamar kell kezdeni, mert ha a gyerek az első néhány napot szorongva éli meg, egyre nehezebben válik majd el reggel, hisz egyre stresszesebbek lesznek a napjai, egyre nagyobb lesz a hiszti, az anya is egyre nehezebben kezeli majd a helyzetet, az óvónő is egyre kevésbé tud segíteni. Jobb az elején megfogni ezt a folyamatot.

"A gyerek úgy viselkedik ismeretlen helyzetben, ahogy a szülőtől látja. Az ő ítéletében bízik, "Anya szomorú, itt valami baj van..." tehát ennek megfelelő lesz a viselkedése."

Anyósomból dőlnek az ilyen ostobaságok :DDDD

Ülök pl. a homokozó szélén, benne játszanak a kölkök, mellette is rohangálnak, 1,5 és 6 év között. Arra mászik egy bogár, szép nagy, fekete, jól látszanak a lábai, csáprágó, a szárny apró mintázata... felveszem, "Nézzétek gyerekek, milyen szép bogár, hogy mászik a kis lábaival..."

Minden gyerek ott van körülöttem, nézik, mosolyognak, adják az ujjukat, hogy átmásszon. Meglátja egy anyuka (óvodában dadus, de írtózik a bogaraktól), felvisít: "Jajj, fúúújj de undorító, Katuska meg ne fogd, broáá, úristen micsináltok....!!!!" és közben lengeti a kezeit, forgatja a szemeit, toporog, mint a s zaró galamb, közel sem igazán mer jönni...

Na a gyerekek fele egyből "Fújj de csúnya... broáá... nem merem megfogni..." Katuska meg legörbült szájjal hátrál ki a gyerekek közül.

Vagy neked van sztorid arról, hogy a kisgyerek éles helyzetben figyelmen kívül hagyja a szülői viselkedést?

1. mindig gyanús az olyan ember, főleg a szülő, aki állati magabiztos, és teljességel meg van róla győződve, hogy minden, amit tesz, helyes, és csak ő csinálja jól, msok mind rosszul csinálják. A gyereknevelés jó eséllyel életünk legfontosabb funkciója, épp ezért tele vagynk kisebb-nagyobb kételyekkel, hisz szeretnénk mindent a lehet legjobban csinálni. Ezért is van ennyi kérdés ebben a rovatban. Ha valakinek a gyereke másképp reagál adott helyzetre, mint a miénk, egyáltalán nem biztos, hogy a mi gyerekünk reakciója tanúskodik a jó szülői magatartásról, még ha elsőre úgy tűnik is. Lásd még lább.

2. a problémamentes beszoktatás nem egyenlő azzal, hogy a gyerek egyáltalán nem sír. Amúgy ha apa hordja reggel a gyereket, ezt minden gyakorló szülő tudja, kevesebb a sírás.

3.Ranchburg szavait idézem: "az új környezet, az anya egész napos hiánya egy háromesztendős gyereknek még sok, ezért >>kötelező<<, hogy iltakozzék. (Ha nem teszi, óhatatlanul az a gyanő merül fel: nem volt mit elveszítenie.)" Nem én mondtam, Ranschburg.

4. Háromévesen komolyan uralkodnia kéne a gyerekmnek az érzelmein? Már kezdje elfojtani amit érez? Isten őrizz, én azt akarom, hogy ha szomorú a gyerekem, akkor sírjon, ha örül, akkor meg nevessen. Így lesz belőle egészséges ember.

5. ehhez nem tudok mit hozzátenni, mert az előttem szóló már megtette. Valóban egy anyós naivságával látod a helyzetet. Az én gyerekem magától is felméri, hogy ha nem vagyok vele az nem olyan jó, mint ha vele vagyok. Akkor is, ha mosolygok rá az elváláskor. Pedig még csak 2,5.

Értem én az érveidet, meg Ranschburgét is.

Azzal együtt ma reggel a fiam a kocsiban megkérdezte, hogy hova megyünk. Mondtam, hogy az óvodába. "Szeretem az óvodát." - jött a válasz. Tegnap délután meg mégis repült mindkét gyerek a karomba.

Örülök, hogy örül annak is, hogy oviba megy, meg annak is, amikor érte megyek. Miért lenne ez baj?

Az elfolytásról, érzelmein uralkodásról: egy csecsemő nem folytja el az érzelmeit, a kisgyerek már igen - ezért nem sírnak 6 évesen ha éhesek. Ezért tudják megosztani a játékaikat, ami kifejezett elvárás. Ezért nem reagálnak agresszióval, ha konfliktusba kerülnek. Ezért nem kell minden s zirs zart megvennünk nekik a boltban, ami megtetszik. Ezért tud tovább sétálni, amikor kijelenti, hogy ő halálosan fáradt és nem tud továbbmenni (200 méter után, a félreértések elkerülése végett :) ).

A magabiztosságról. Minden nap meglepnek a gyerekeim, csinálnak valamit, amit addig nem, úgy reagálnak valamire, amire korábban teljesen máshogy reagáltak... én pedig igyekszem kezelni a kialakult helyzetet, van hogy sikerül, máskor nem. Amit már nagyon hamar felismertem, az az volt, hogy igenis hibázok a nevelésben, de hibázhatok! Nem tilos! Nem dől össze a világ. Tökéletes szülő soha nem volt, és nem is én leszek az első. Az pedig, hogy hibázhatok és ezt felismerem és elismerem, leveszi azt a görcsöt, amit a tökéletesre törekvés okoz.

A magabiztos szülő pedig határozott támasza a gyermekének. Bízhatnak bennem, mert bízok magamban. Én pedig bízok bennük. Ebben a légkörben nem teher a gyereknevelés.

Más szülő máshogy nevel, és isten őrizz, hogy ezért leszóljam! A kérdést feltevő anyuka jelzett egy problémát, amire azt a (szinte tankönyvi) választ adtam, hogy saját magában tudja a változást elindítani. Ezt továbbra is fenntartom. Ő azért kérdezett, mert érezte, hogy érdemes más véleményeket meghallgatni, és ki is akarta magából írni a problémát, ami feszültséget keltett benne.

Az ovisok 99%-a szeret óvodába járni, a beszokás kinél hosszabb, kinél rövidebb, de az eredmény borítékolható. A kérdés csak annyi, hogy mennyi ideig tart, míg a gyerek megszereti az ovit - és a folyamatot azzal rövidíthetjük le, ha mi magunk is kedvező változásként, nem pedig traumaként éljük meg az elszakadást. Ekkor kap ő is minden irányból azonos jelzéseket (hisz az óvónők is sok szeretettel és megértéssel veszik körül az érkező kicsiket), amihez aztán ő is idomul a viselkedésével.