Nem bír a saját lábán megtenni száz métert, folyton ölbe kéredzkedik, mi lenne a helyes?

2 éves és két hónapos leányzó. Ha olyanja van, szépen jön utánam, nem szaladgál el, ezzel nincs probléma. A gond, hogy legtöbbször megállás nélkül azt hajtogatja, sokszor már sírva: ölbe, ölbe! Nem nagy sétákat akarok vele tenni, kétszáz méternél sehol sem kell többet gyalogolnunk. De még az ötven méter is kihívás. Nem szívesen venném elő a babakocsit ilyen rövid távokra, tök macera. Viszont fáraszt folyton ölben cipelni, azért már nem kisbaba ő. Olykor bejön, hogy megbeszéljük, hogy annál és annál a fánál ölbe veszem majd, és addig jön rendesen, ha meg már ölben van, akkor megbeszéljük előre, hogy mondjuk ha átértünk a kereszteződésen, lerakom, vagy ilyesmi, de ez se jön be mindig. Kismotorral is hasonló a helyzet. Motorozik ötven métert, aztán őt is meg a motorját is cipelhetem... Szépen elmagyarázom neki, hogy ő már nagylány, és engem boldoggá tenne, ha sétálna egy kicsit, különben a mamának is úgy fog fájnia a háta, mint a nagyinak, stb. De ha már egyszer belehajszolta magát a sírásba, onnan nincs kiút, vagy ölbe viszem, vagy végigsírja az utat. Már kétszer előfordult, épp ma legutóbb, hogy hagytam sírni, és sírva jött utánam a kocsiig (a Millenárisból indultunk haza, épp csak a parkoló autónkig kellett eljutnunk). Megszakadt a szívem, de akkor már nagyon elegem volt, mert szinte egész délelőtt ki se mászott az ölemből. Egy éve láttam egy családot, ahol a három éves forma kislány üvöltött teli torokból, hogy ölbe-ölbe, a szülők meg csak sétáltak tovább, és emlékszem milyen rossz érzés volt látni szegény kislányt, hogy sír, és akkor úgy gondoltam, na én ilyet biztos nem fogok csinálni a lányommal, aztán ma mégis... Tényleg nincs más megoldás? Megszakadok vagy hagyom üvölteni? Mások hogy csinálják? Vagy irreális elvárás egy kétévestől, hogy olykor sétáljon egy kicsit?