Rémes kétéves, avagy hogyan éljem túl a dackorszakos szeparációs szorongást?

Sül az írásodból, hogy a második babát helyezed előtérbe, a meglévőt pedig majdnemcsak a hátad közepére sem kívánod.

Te is látod, hogy bölcsiben, apával, mamával bárkivel normális, veled nem. Okva van. Ő is érzi, hogy nem állsz mellette, hanem egy gócpontnak fogod fel.

Ezt bizonyítja az is, hogy ahelyett, hogy vele lennél, bölcsibe teszed.

Meglesz a kicsi, ő mégjobban háttérbe lesz szorítva, főleg részedről, hidd el, ez csak rosszabb lesz.

"Nagyon sok analfabéta ősanya van itt, ahogy látom. 😂😂"

igen, itt mindenki hülye, csak te vagy helikopter.

Amúgy tisztában vagy az analfabéta szó jelentésével?

Nehéz a terhesség vége fele járni dackorszakossal, de a legbölcsebb dolog az lenne, ha bölcsi helyett veled lenne. Nehéz 2 kicsivel de megvan az előnye. Pl a nagyobb nem fog mindent hazavinni a kicsinek, nem kell reggel meg délután a kicsivel mászkálni a bölcsiig, meg a legfontosabb, hogy a bölcsis feszültséget is otthon vezeti le, ez megszűnne egy idő után. Persze a dackorszaknak igy is megvannak a nehézségei, de a bölcsi csak olaj a tűzre.

Nekem 21 hónap van a gyerekek között, nem volt bölcsis a nagy.

2 éves a kislányom és 30 hetes várandós vagyok. Kb. fél éve a kedvenc szava a nem és azzal egyidejűleg kezdődtek a dacos kiakadások. Slussz poén, hogy nagyjából 2 hónapja beteg volt és azóta borzalmasan alszik, majd ahogy kezdte egyre jobban felfogni a tesó kérdést és mondogatni, hogy ott van a pocakban, meg fog születni nemsokára, stb., úgy egyre inkább matrica is lett. Ma 2 órát néztük hajnalban a plafont összetapadva (marha kényelmes nagy pocakkal), majd 6-kor már átjött és mellémbújt. Lassan 10 óra van, túl vagyunk a reggeli rutinon, magnéziumon, vason, kávén és még mindig nem tudok a világomról sem kb.

A dolgokat tetézi, hogy amikor aludhatnék is kb. felkelek 1,5-2 óránként pisilni már és amint visszaaludnék mélyen, akkor szokott megjelenni, de ez nem az ő hibája, igyekszem nem rá kivetíteni a borzasztó fáradtságomat.

Ha már nagyon brutális a helyzet, akkor este megbeszéljük az apjával, hogy bármi van, most övé az éjszakai műszak. Ha lilulásig ordít is meg kell tudnia oldani a helyzetet, ha megszületik a kistesó sem fogok tudni mindig én ketté szakadni. Mivel régóta megy az apja is vele, ezért egész jól boldogulnak már kettesben is. Adj több teret apukának, mert szokni kell mindenkinek, hogy neki is tevékenyebben jelen kell lennie. Inkább most küzdjetek meg még ezzel, mint hogy akkor szívjon, amikor kórházban vagy a picivel, vagy akkor kezdjétek apukát elfogadtatni, amikor már ott a baba is.

Dac: Én napközben sokszor érzem rajta, hogy akkor dacol leginkább, amikor van valami más is a háttérben. Már éhes, fáradt, vagy szeretethiánya van. Szerintem ez annyira egyértelmű. Nálatok belejön az is, hogy egésznap bölcsiben van, hiányol, viselkedni kell, stb. Töltsd a kis szeretettankját ahelyett, hogy képen locsolod vízzel. Nekem az jön be, hogyha már beindult a tornádó, akkor leülök mellé és csak csendben várok. Teljesen felesleges ilyenkor bármit is mondani, vagy csinálni, ha tevékenyen nem sikerült megelőzni, akkor kivárjuk a végét. Néha megkérdezem az ordítás közben, hogy megöleljem, vagy megpuszilgassam-e. Amikor egyszercsak jön, hogy igen, akkor már tudom, hogy kezd lecsengni. Igen, marha sok türelem, de nekem is kellemesebb a jótékony "lesz*rás", már bocsánat, minthogy hintáztassam a vérnyomásom feleslegesen, hiszen úgysem hat. Bizonyára megfigyelted, hogyha ideges vagy, ő is mégjobban belendül. Akkor mi a megoldás józan paraszti ésszel?

Szeretni kell. Akkor is ha éppen legrosszabbkor, a legrosszabb helyzetben jön rá a hiszti. Ez a tudatformálás a legnehezebb, de így lehet túl lenni rajta a legegyszerűbben.

Ha teljesen túl vagyunk a kirohanáson, akkor pedig átbeszéljük mi lehetett a baj. Nem úgy, mint egy agyalágyulttal, csak tényszerűen: "Tudom, hogy nem szerettél volna kijönni a medencéből és szomorú vagy, hogy be kell menni, de nagyon késő van és vár a finom vacsora. Már tuti nagyon éhes is lehetsz. Majd holnap is kijövünk pancsizni rendben?" Utána pedig befelé menet vigyorogva megkeressük a kellemes pillanatokat: Pl. "milyen jót játszottál a nem tudom mivel a medencében ugye? Holnap is szeretnél?" "Mit ennél vacsira? Jöhet a finom paradicsom/kenyérke/akármi?" Ilyenkor már általában lelkesíthető ezekkel, szóval jó élménnyel zárul az egész.

Szóval igen, nagyon nehéz!! Nálam is van, hogy elszakad a cérna, de olyankor is próbálom megerőszakolni magam, mert tudom, hogyha én is "kiadom", akkor semmi nem történik, csak ketten ordítunk el egymás mellett és időben is sokkal tovább tart a kiborulás.

Egyébként mielőtt azt mondanád álszent vagyok, nem. Pl. pont tegnapi eset, hogy az út közepén, a zebrán tépte ki hisztizve a kezét a kezemből minden előzmény nélkül. Pont elkaptam, ahogy utána nyúltam, meg is rántottam, azonnal befeszültem és eréjesen rákiabáltam. Továbbra is tépte ki magát a kezemből. Felkaptam, átmentünk az úton gyorsan (4 sávos). Kapálózott, rugdosott, ordított, nem akarom tudni mit gondolhattak a minket átengedő autósok. Mégegyszer erélyesen elmondtam neki, hogy ilyet nem szabad csinálni és miért nem. Nagyon megijedtem én is hirtelen, nekem is meg kellett nyugodni... Majd együtt leültünk egy padkára egy biztonságos helyen és jött a cunami kivárós technika és végül az átbeszélés. Hazafelé simán fogta a kezem a zebrán. Mivel lettünk volna előrébb, ha üvöltök percekig a gyerekemmel, hogy hogy csinálhat ilyet?

A litániám végére pedig: A bölcsi és a viselkedés miatt feltételezem hiányzol neki és megpróbálhatnád pozitívan is felfogni, hogy melletted olyab biztonságos közegben érzi magát, ahol ki meri adni a feszkót. Segíts neki megtanítani, hogy milyen eszközökkel tudja ezt megtenni. Ha így gondolsz rá, máris megértőbb tudsz lenni vele. Ezt ne kioktatásnak vedd kérlek, senki nem tökéletes. Inkább csak jó tanácsok a lelki békétek megőrzése érdekében.

17# vagyok. Én is "pöccre indulok" típus vagyok alapvetően (köszi apu). Tényleg egy fél mondattal ki lehet hozni belőlem az állatot sajnos, de amióta gyerekem van, nagyon brutál a tükör sajnos, amit mutat. Ezért is mondtam, hogy senki sem szent, én sem... Viszont elég gyorsan rájöttem, hogyha én állat vagyok, ő is az, ez ennyire egyszerű. Sokat olvastam/olvasok, próbálok tanulni és fejlődni. Ha a nevelésben az ordítás az alap eszköz, abból az okosok szerint mindig több és több kell majd. Viszont van az a szint, aminél feljebb már nem tudod emelni a hangodat és szerintem minden jó érzésű ember elgondolkozik ilyenkor, hogy ezt tényleg így kell!? (Ahogy ezekszerint te is elgondolkodtál.)

Egyszerűen csak látom, hogy nekem ez egy alap emberi hibám, amit mindenáron megpróbálok leküzdeni és nem a gyerekemre kivetíteni, mert pontosan látom, hogy kontraproduktív. Előbb "szabadulunk", ha én nyugodtságot mutatok és biztosítom a szeretetemről akkor is, ha belülről néha azt érzem erőszakolom saját magam. A saját gőzkieresztő pontjaimat pedig másban találtam meg. A gyerekem reakcióit nem tudom irányítani, max megpróbálom terelgetni, de a sajátjaimat tudom kontrollálni.

Nevelés: Nem kell lesz*rni mindent, dehogy. Igenis fel kell állítani a határokat, de azt sem lehet erővel (inkább kitartással és határozottsággal). A jótékony lesz*romot a már beindult hisztire értettem. Akkor már tényleg nincs értelme ezen túlmenően semminek. :) Egyébként erre meg a férjem a tökéletes "rossz példa" szerintem. Abszolút nem tudja határozottan kezelni a lányunk hóbortjait. Rajtuk tökéletesen látom, hogyha a férjem nem szab egyértelmű határt, ugrál a saját meggyőződésében is, akkor a gyerek is brutál bizonytalan lesz, attól pedig nagyon gyorsan kikel magából és iszonyat hiszti lesz a vége. Már a férjem is érzi, hogy hosszútávon jobb a biztos nem is, mint a talán. :)

#18, jól értem, hogy a férjeddel is kiabálsz? Ezt írtad: "semmi szep szora nem hallgat sem a ferjem", ezt én úgy értem, hogy a férjeddel se vagytok egy véleményen, és őt is kiabálással próbálod rábírni, hogy a te elképzeléseid kövesse.

Ha ez így van és nem elírás, akkor mindenképpen szakemberhez fordulnék. Párterápia, vagy ha a férjed nem akarja, akkor menj el te egyedül, az is segít (másrészt ha a férjed nem együttműködő, akkor nagyon nehéz helyzetben vagy és elkel a lelki segítség).

Egyáltalán nem normális állapot, hogy a férjeddel nem tudsz kommunikálni. Valószínűleg lehet rajta segíteni, főleg ha a férjed is akarja, de a saját magad formálásával, felgyűlt sértettségeid tudatossá tételével és kommunikációs technikák tanulásával is sokat tehetsz.