Hogy lehet boldogulni két kicsi gyerekkel?

A második soha nem fog annyit kapni mint az első, és az első soha nem fog már annyit kapni, mint annak előtte. Ha ezt el tudod fogadni, akkor legyen. Ha nem, akkor sincs semmi ha nem lesz tesója.

1 év van a fiaim között és az eleje brutális volt, de most már úgy érzem, hogy sínen vagyunk. Egyedül nem lehet ezt csinálni, ha nem lenne a férjem, már felakasztottam volna magam, nagyon sokat segít. 3-4 év korkülönbséggel azert már jóval könnyebb az egész.

Nem egyszerű, de idővel egyre könnyebb. Vagy hát, másabb. 2 év 4 hónap van a lányaim között, a nagy sosem volt babázós típus, és most 1,5 évvel később sem igazán örül neki, hogy van egy testvére, de még ugye nem is tudnak együtt játszani, nem tudnak beszélgetni, stb, hiszen a kicsi még tényleg kicsi, 20 hónapos, mit kezdjen vele egy 4 éves? Ugyanakkor most már könnyebb, mint mondjuk 1 évvel ezelőtt volt, szerintem kb az volt a mélypont. A kicsi még rengeteg időmet igényelte, de a nagy is még nehezen fogadta el, hogy rá kevesebb jut, stb. Újszülöttként nem volt para egyáltalán, magamra kötöttem a kicsit vagy a cicimre cuppantottam és onnantól kezdve minden ugyanúgy zajlott a naggyal, mint egyébként, a nehézség akkor kezdődött, amikor ez már a kicsinek nem volt elég. Most már ugye kicsit önállóbb, elvan néha, lehet vele is dolgokat csinálni, labdázni, pancsolni medencében, színezni, matricázni, gyurmázni, amiket ugye a naggyal is tudunk csinálni, szóval van már _némi_ átfedés kettejük érdeklődésében és képességeiben. Ugyanakkor ha nem lenne férjem és anyósom, aki rengeteget segít, én rövid úton a zárt osztályra kerülnék. A kicsi bőven dackorszakban van, a nagy kb most jönne ki belőle, de a testvérféltékenység nem igazán segít a mindennapokban. Meg lehet szokni meg lehet rendszert kitalálni, de iszonyat nehéz. Viszont én nagyonnagyon bízom benne, hogy ahogy együtt nőnek fel és egyre nagyobbak lesznek mindketten, úgy megszűnik a nagy felől is a sírdogálás, hogy "már megint azt álmodtam, hogy csak 2 éves vagyok és még nincs testvérem", meg társai. Az ilyenektől a szívem meghasad. De ha később tudnak együtt játszani, az talán kicsit közelebb hozza őket. Talán. Nem tudom. Igazából nem is az a legnehezebb ebben az egészben, hogy a gyerekeknek mindent megadj, mert alkalmazkodsz te is és ők is, megoldod a mindennapokat, lesz egy rutin, egy rendszer, és abban mindenki ellébecol. De ha a testvérek nem fogadják el/szeretik egymást, hát az ellen ugye nem sokat tudsz tenni, és közben meg fáj látni.