Ha jövünk el valahonnan nem akar jönni és le áll hisztizni, visítani, csapkod... Ezen hogyan tudnék változtatni?

Nem hagysz neki időt, hogy felkészüljön a távozásra. Itt rontod el.

Nem leígérni kell neki a csillagokat, ha elindul, hanem lehetőséget adni neki. Pl: nemsokára indulunk, még ötöt csúszhatsz/még 3 kört mehetsz a biciklivel (konkrét, számára mérhető határidő - az 5 perc és megyünk nem ilyen) és utána indulni.

Idejében kezdj neki szólni, hogy negyedóra múlva megyünk, tíz perc múlva megyünk, 5 perc múlva megyünk, hogy ne érje váratlanul. Nem baj, ha nem érti, hogy az mennyi idő. De maradjatok, ameddig csak lehet. Otthagyni a gyerekeket a biciklizésért meg az otthoni játékért - annak mi értelme van?

Egy kis hisztit minden gyerek tud produkálni, hát frusztrálva van, a szülőnek némiképp immunisnak kell lennie rá. A nagy szakemberek ilyenkor leguggolnak a gyerekhez, átölelik, és közlik vele, hogy megértem, hogy mérges vagy, és szeretnél ittmaradni, (a gyerek érzelemkifejezését és érzelemszabályozását segítik), de ez például tőlem elég távol áll, nekem mesterkélt. A rádcsapásért nagyon haragudj, olyan tekintettel nézz rá, hogy azonnal vegye az adást, hogy állj, ne tovább! Ezt nem!

Nézz utána a gyerekidőnek és a sírásmeghallgatásnak! 2 mondatban nem lehet elmondani.

[link]

[link]

Egy fél órával előbb szólj neki, megtaníthatod neki olyan szinten az órát ha ez segít , hogy megmutatod neki hogy ha ideér ez a mutató akkor indulunk, vagy be is karikázhatod neki, ez lehet egy hordozható óra, lemosható jelölővel. Egy hétig ezt gyakoroljátok utána általában már megszokják.

Gondolj bele neked sem tetszene ha valamit csinálnál közben odajönne hozzád az anyukád hogy gyere kislányom megyünk. De te pont belevoltál lendülve épp a tennivalódba. Nyilván felnőttként már nem akadsz ki, de valószínűleg azért nem lennél boldog, na ilyen ez egy kisgyereknek is, ezért kell nekik időt adni, és megfogható tárgyat az időről az segít.

Nálunk az működik most ugyanebben a korban, hogy egyrészt időt hagyok. Pl. ha tudom, hogy most csak 20 percünk lenne játszózni, de közben ismerem a gyerekemet és tudom, hogy neki minimum 1-1,5 óra kell, hogy kijátsza magát, akkor inkább nem állunk meg a játszón, mert ez kisebb ellenállást jelent, mint 20 perc múlva onnan bármilyen indokkal is hazaindulni. Ezen nyilván változtatok, hogyha már meg lehet beszélni vele ténylegesen, hogy miért tudunk most csak ilyen keveset ott maradni és nem reagál már ilyen hevesen.

Ha már ott vagyunk, akkor mint valami papagáj mondogatom neki kb. az utolsó 20 percben, hogy hamarosan mennünk kell haza ezért és ezért, tudod megbeszéltük, apa jön haza, a cicánk vár, pizzát sütünk, mit tudom én. Amikor már tényleg közeledünk az idő végéhez, akkor megbeszéljük, hogy na még töltsük meg homokkal a vödröt és borítsuk ki, aztán pakolunk és indulunk haza. Nyilván a borításnál már indul a nyűglődés, hogy nem akar hazamenni, újra ismétlem, hogy miért kell hazamennünk és próbálok terelni. Segítsen összepakolni, kifelé menet még lecsúszhat egyet a csúszdán, nézze csak, a többiek is mennek haza, stb. Az esetek 90%-ban így ha van is egy kis sírás, a földhözverös hisztit meg lehet előzni nálunk. Az én szellemi szintem kb. -20% alá csökken, annyira "hazaimádkozásnak" érzem ezt az utolsó 20 perces játszmát, de érzem, hogy a kislányom így sokkal elfogadóbb és valljuk be akkor sem jobb a lelki/szellemi állapotom szintje, ha egy fél órás hiszti mellett próbálom hazacipelni a vergődő gyereket, szóval ez van. A kisebb ellenállás irányába haladok, mégis határozottan, ha azt mondtam megyünk, akkor megyünk.

Az ütemezés is tud segíteni. Kis szülői taktika. :D Pl. ha tervezek valamit még aznapra, amit tudom, hogy szeret, akkor úgy alakítom a sorrendet, hogy neki az kedvező legyen. Mondjuk megbeszéljük indulásnál, hogy játszó után elmegyünk fagyizni egyet. Az utolsó 20 percben, amikor ugye jelzem, hogy lassan menjünk, mert még a fagyizóba is kell menni, sokszor már azért megy a türelmetlenkedés, mert még össze kell szednie a játékait. De pl. szereti az egyik susnyás részen keresni a csigákat, vagy itthon megnézegetjük mostmár minden este, hogy van-e valami termés a kertben, stb. Ilyenekkel próbálom "belelkesíteni", hogy elinduljunk.

Azért ritkán szoktam ilyen szituban megdícsérni, mert nem sírt. Én inkább arra igyekszem "nevelni", hogy ugyan miért is kellene sírnia!? Az a természetes, hogy egyszer haza kell menni.

És végül legyek sz*r anya, de azt nem engedem, hogy megcsapjon. Arra nagyon határozottan tudok reagálni, egyrészt azonnal megállítom a kezét, másrészt ha kell századszorra is megbeszéljük, hogy tudom, hogy dühös, tudom, hogy nem akar hazajönni, kiabáljon egy nagyot mérgében, vagy otthon pl. boxoljon bele a párnába, de nem ütünk másokat, indulunk és kész.