Kisgyerekkel valóban ilyen nehéz? Félek a jövőtől?

Kistesóm is ilyen volt, de szerintem azért, mert sosem volt neki rendesen elmondva, hogy visszajönnek érte anyáék X idő múlva. Nyilván ha jobban ismer téged nem ijesztő számára ez a helyzet, szerintem ha többször találkoznátok nem sírna annyira.

Nálunk az segített sokat, hogy próbáltam elmagyarázni neki, hogy mennyi idő múlva jönnek vissza anyáék. (Pl a kismutatónak teljesen le kell érnie az órán, addig meg tudjuk nézni valamelyik kedvenc meséjét, ilyenek)

Azért ez szerintem elég durva megrázkódtatás egy másfél évesnek, hogy csak úgy otthagyják valahol. Nem csoda, hogy fél órából felet sírt. Azért idővel megnyugodott volna (főleg, ha te meg tudsz nyugodni, és tudod, hogy teljesen természetes ez a reakció a részéről).

Saját gyerekkel egész más. Nyilván van olyan, hogy vigasztalhatatlanul sír, de azért egész más, mert már van egy kapcsolatod vele, aminek része ez is. Másrészt meg sokszor tudod, hogy miért sír, akkor is, ha az megváltoztathatatlan (pl. nem kaphatja meg a vasalót).

Saját gyerekkel mindig más.

Egyrészt ott már belerázódsz, ismered majd őt alaposan. Másrészt egy kis sírás totyogóstól még mindig jobb, mint egy kólikás kisbaba aki órákig nyomja.

"Lerakták a gyermeket, leöltöztették és már mentek is, ez így volt megbeszélve, nincs is baj ezzel."

DE óriási baj van ezzel!

Egy kisgyereket SOHA SEMMILYEN körülmények között nem szabad így ott hagyni.

Az lett volna csoda, ha rögtön elfogad és végig neveti azt a félórát.

Komolyan mit vártatok?

Ha meglesz a gyerek, ne ezt a gyepes baráti párt válaszd gyereknevelési mintának!

Egyetértek a #8-al, nem így hagyunk ott egy gyereket valakinél, teljesen érthető az ő reakciója. Nem beszél, másfél éves, azt se tudja, merre van arccal, csak azt tudja, hogy a szülei egy pillanat alatt eltűntek, és egy idegen ember van mellette, akit nem ismer. Borzasztó ijedt lehetett és teljesen normális reakció részéről, hogy végig sírta az egészet. Normális bébiszitter sem vállal úgy gyerekvigyázást, hogy előtte nem volt legalább 2-3 ismerkedős alkalom pár órán keresztül a szülővel együtt, ahol a gyerek megtanulja, hogy ő is egy megbízható személy, akivel kialakulhat a kapcsolat még mielőtt lelépnek a szülők, mert egy gyerek életében - és ezt jobb, ha már most megtanulod - a létező legnagyobb félelem és legijesztőbb dolog, ha a szülei otthagyják valahol, elhagyják. Ez biológiailag kódolva van belé, nem azért van ez így, mert bármi rosszat tettél volna, az ilyen kicsik még bőven ösztönökből működnek. És ez most technikailag beteljesült szegény gyereknek, a szülei bármi bemelegítés, megnyugtató szó, biztatás nélkül odadobták neked, hogy birkózz meg vele. Szerintem ha legalább egy 10-15 percet hagynak nektek ismerkedni együtt, mielőtt lelépnek, már jobb lett volna a helyzet.

A fentiek fényében viszont azt kell mondanom, hogy azért a saját gyerekkel se csupa móka és kacagás az élet mindig :D Bizony kihívásokat rejt magában a szülői lét, de az is igaz, hogy teljesen más a saját gyerekkel. Eleve másképp viselkednek otthon, megszokott családi körben, mint bárhol máshol, illetve a saját gyerekeimből kiindulva anyával minden más. Alapvetően könnyebb a sajátokkal azért, anya karjában sokkal hamarabb megnyugszanak, mint máshol, anya közelében eleve kevésbé stresszelik magukat sok dolgon, anyával együtt az akadályokat könnyebben veszik. Legalábbis az én gyerekeim ilyenek: ha jelen vagyok, akkor nincs lehetetlen, ha nem vagyok ott valahol, akkor kicsit nehezebb az élet velük. De jól ismert családtagoknak, gyerekvigyázóknak azért nem okoznak akkora problémát, mint neked ez a gyerek, de nyilván azért, mert ismerik őket, illetve tudják, hogy visszajövök hozzájuk, nem hagyom őket ott örökre. Eleve a búcsúnál is mindig elmondom, mire számíthatnak, még ha technikailag nem is értik mindig (a 3 éves már oké, ő érti, ha azt mondom, uzsonna után megyek, de az 1 éves még nem tudja ezt teljesen értelmezni, ettől még neki is elmondom, mert azért sokkal többet értenek, mint amit gondolunk).