Szokott foglalkoztatni az a kérdés, hogy hogy állja majd meg a gyereked a helyét az életben?

Én szoktam, bár inkább azon, hogy felnőttként mi lesz vele. Hogy mi lesz, ha én már nem tudok vigyázni rá. Lesznek barátai? Lesz, aki úgy szereti, mint én? Boldog lesz? Megvígasztalja valaki, ha sír? Lesz mellette valaki, amikor meghal (nagyon nagyon idősen)?

Tudom, hogy ezek nem túl szép gondolatok, de nem csak addig a gyerekem, amíg el nem megy egyetemre. Próbálom úgy nevelni, hogy utána egy boldog, teljes élete legyen, amihez mindent megkapott gyerekként. És reménykedem, hogy szerencséje is lesz. :)

Kisgyerekek alrovatba írtad, nekem 9 és 6 évesek a gyerekeim. Néha eszembe jut, de inkább arra törekszem, hogy a gyermekéveiket gondtalanul, sok szeretetben, sok játékkal és sok, nekik való élménnyel élhessék meg.

Ha ált.isk. vége felé fognak járni, onnantól már biztos jobban fog foglalkoztatni.

Egyébként határozott álláspontom (azaz dehogy az enyém, Vekerdy Tamástól vettem át :D), hogy a gyerekkel akkor tesszük a legjobbat, ha hagyjuk, hogy mindig a maga életkorának megfelelő dolgokat csinálja. Gyerekként önfeledt gyerek lehessen, ne "menedzser-előkészítésre" járjon "a jövője érdekében". A versenyistálló iskolákat úgy ahogy vannak, marhaságnak tartom. Viszont legyenek barátai, érdekelje a világ, a természet, a kultúra. Szeressen mozogni és szabad levegőn lenni. Érezze harmóniában magát.

Azt hiszem, ezzel adok neki a legtöbbet ahhoz, hogy felnőttként megállja a helyét.

Persze. Főleg, hogy Asperger szindrómás (autista).

Jelenleg úgy néz ki, hogy vagy nagy koponya lesz mert olyan okos, vagy segítségre fog szorulni egész életében. Még nem dőlt el a dolog,most 7 éves. Teljesen máshogy működik, mint a többi gyerek/ember.

Úgymond mindenben fordítva van bekötve.

Van egy kamasz nevelt lányom és hiába látom hogy mindent úgy oldottunk meg mi és az anyukája ahogy az minden szempontból megfelelő legyen , jelenleg úgy néz ki, hogy a lázadás teljesen más irányt vesz mint vártuk. Beforduló, ellenséges lett, és komolyan jobb lett volna ha bulizik és ellóg. Mivel mindenkinek ezzel a tinikorral van tapasztalata nálunk, ő úgy lázad h nem ilyen lett. Nem látom hogy fog magáért kiallni, pedig régen ment neki.

Csak bízunk benne, hogy ez átmeneti és azt a talpraesettséget amit már láttunk nála ismét Vissza nyeri.

Persze, szerintem életre nevelés a szülő feladata, kiskorától ez van.

Barátkozásban is segíteni kell, kapcsolatépítés, illemben, érzelmi helyzetekben támogatni, sok sok szabályt ismételgetni, önbizalmat bele, nyitottságot, segítséget kérni tudást, szégyen elviselését, csapatmunka segítést, jó oktatást meg ilyesmit.

Aggódni nem szoktam, ha eszembe jut valami helyzet, amin aggódnék, akkor keresek rá megoldást, ilyen helyzetbe rakom és segítem, hogy ráragadjon a megfelelő túlélési technika hozzá. Ma pl előtte ment egy lány osztálytársa, akivel szokott néha játszani, de másfél méterrel előtte sétált és direkt észre sem vette, hozzá se szólt, nem is köszönt vissza neki.. Ilyen apróságok, játszmák vannak mostanában, amiben önbecsülésre tanítom, több kevesebb sikerrel, ne kezdjen kuncsorogni a másikért pl, legyen önbecsülése. Elég érzékeny lélek, de majd megedződik, ilyeneknél folyton fáj a szívem érte, képes lenne bohócot csinálni magából és úgy ugrálni, ahogy a másik fütyül, csak, hogy az kedvelje és jófej legyen vele.

Megtanítottam olvasni, szóval az élete nem lesz unalmas, sportol, az egészség megvan, óvatosnak lenni, alkalmazkodóképesnek lenni(túl jól ment), illetve szép és jól van öltöztetve(ezt is tanítom neki), fiúkkal sosem lesz gondja. Hogy lesz-e valódi barátja, olyan igazi, na emiatt aggódom, de sok különböző közösségbe járatom, hátha egyszer összetalálkozik egy rokonlélekkel. Eddig erre nem volt példa, inkább felületes haveri kapcsolatai vannak és nagy társasági élete.