Jogos a bűntudatom? (gyerek lepasszolása)

3,5 éves a lányom. Eddig mindent egyedül oldottuk meg a férjemmel. A nagyszülők imádják a gyereket, de messze laknak, ritkán találkoztak + a lányom is nagyon nehéz természetű volt. 3 éves koráig nem beszélt, és tombolt a dackorszak, néha még mi is nehezen tudtuk vele zöldágra vergődni. Érthető, hogy a nagyszülők nem vállalták azt, hogy egyedül maradjanak vele, attól féltek, hogy nem tudnák ellátni. Mi nem is erőltettük a dolgot.

KB fél éve elmúltak a hisztik, nyugodt, kiegyensúlyozott szófogadó gyerek lett, aki imádja a nagyszülőket. A nagyik egyre többször hangoztatják, hogy szívesen vigyáznak rá, mi pedig mostanában ki is használtuk a helyzetet.

KB 1-2 havonta elmegyünk a férjemmel valahova kettesben egy estére és jól érezzük magunkat. Nem tagadom, nagyon jót tesz a házasságunknak, ugyanakkor bűntudatom van, hogy a nagyszülőket terheljük, őket ugrasztjuk, mert ugye a csapból is az folyik, hogy magunknak szültük a gyereket, ne lőcsöljük másra.

Más is érez azért bűntudatot, mert a nagyikra hagyja az unokát, mert jól érzi magát gyerek nélkül? Vagy nagyon rossz anya vagyok azért, mert néha jólesik kikapcsolódni? (egyébként imádom a gyerekem, csak néha fárasztó, és néha hiányzik az a szabad élet, amit előtte élhettünk)