Szerintetek se kell egy introvertált gyereket folyton buzdítani a változásra és biztatni arra, hogy "extrovertált" tulajdonságai legyenek?

Nem kellene erőltetni. Csak rosszul fogja magát érezni. Majd ha magától lesz más az okés, de ne erőltessék.

Én is introvertált voltam, vagyok.

Én is a mai napig ugyan ilyen vagyok, ahogy a lányodat leirtad, kivéve hogy alávetem magam mindenkinek. Nem nagyon szeretem az embereket, ezért is nem fogok senkinek meghunyászkodni, emellett elég makacs is tudok lenni (de ha valakivel megvan a közös hang azzal tökre jól elvagyok).

Nekem is összesen 2 barátom van, az egyiket személyesen nem is ismerem,de tudom hogy ők legalább igaziak.

Szerintem nem kell ezen változtatni, csak azon kellene valahogy, hogy ne alázkodjon meg másoknak. Az alap tiszteletet adja meg ha neki is megadják, de legyen saját akarata és véleménye.

Én is ilyen gyerek voltam, és a szüleim az idióta erőszakos noszogatók voltak. Szívtam is rendesen egész felnőtt koromig, amikor nem tanultam meg rendesen kapcsolati hálót kiépíteni, ami nem csak karrierben hátráltatott, de több különböző közegben nehezen illeszkedek(tem) be.

Szerintem ezt nem szabad így hagyni, de nem az a megoldás, hogy kilököd a gyereket szerepelni, miközben jó hangosan rákiáltasz, hogy mondjad már, meg barátkozz, hogy mindenki hallja te aztán törődsz a gyerekeddel. Aki szorongós típus, izgul, azt apróbb számára kellemetlen helyzetekbe kell úgy rakni, hogy megadod a megoldókulcsot és többször átveszed vele a kulcsmondatokat, amikkel tud boldogulni, helyzeteket kezelni..

Tehát Nem elüvöltöd magad a játszón, hogy barátkozzál már, menj szaladj a többiekhez barátkozni, hanem mondjuk egy jó nagy zacskó csipszet adni a kezébe(vagy egészséges nasit), esetleg egy jó nagy kupac homokozó játékot kivinni, amiből bőven jut másoknak(úgy is rá fognak repülni), vagy valami mások számára vonzó, társas helyzeteket bevonzó dolgot kell hozzá tenni(pl világítós bojtos sapi, meg aktuálisan menő kedvenc mesés póló, esetleg egy simizős darab) és máris megteremtődnek a helyzetek, amikben helyt kell állnia, de mégsem olyan direkt egyik sem.

Nekem ilyenre lett volna szükségem, kezdetben anyukámmal, aki tompít és segít a helyzeteken, majd aztán egyedül. Nem megvárni, amíg én kérem, arra várhattak volna ítéletnapig, hanem pl anya elmegy megnéz valamit a telefonján, és ottmaradok a többi gyerekkel a homokozóban és szép fokozatosan egyre többet maradnék velük..

Akinek valamilyen képessége hiányzik, vagy más, arra is vonatkoznak az élet szabályai, lehetőségektől elesni pedig nagyon nagy szívás, én nem tolnék ki így a gyerekemmel, mert szívhat gyerek, serdülő és felnőttkorában is. Olyan nincs, hogy ne ismertessem meg vele a világ minden szegletét.. Szerintem felnőttként nem az alapokat kellene tudni elsajátítani, nem tapasztalni kell, hanem fejődni a már tapasztalt szinthez képest.. ne induljon a gyerek hendikeppel..

Amúgy nekem akkor jött meg a hangom, mikor felelős lettem valamiért(kutya) és ki kellett állnom mások ellen az ő érdekében, utána pedig akkor, mikor felelős lettem a gyerekemért. Már alig maradt szociális szorongás, visszahúzódás, csendesség bennem, már nem stressz mások közt lenni, nem izgulok, nagyon nyitott vagyok, bármelyik idegent megszólítom, vagy felemelem a hangom, ha kell igazságtalansággal szemben(persze csak okosan). Bár már 8 évesen ment volna ez, akkoriban folyton a földet néztem, rá se mertem nézni mások arcára, sokat voltam egyedül, és bebeszéltem magamnak, hogy nekem ez jó, de nem, mert a képzelt barátaimmal játszottam, illetve babáztam, mintha lenne társaságom.. Mindegy.

A gyereknek segíteni kell, ha valami miatt hátrány érheti az életben, de mindig csak ésszel! Ha sikerélményhez jut, meg fogja szeretni a haverkodást. Lehet nem lesz a kedvence, de nem fog tőle tartani és megismer, tanul valami újat.

Én mindig ilyen voltam, sőt, mivel nagyon jó tanuló voltam, még ki is próbáltak használni, pl. ha el is hívtak magukkal az osztálytársaim pl. délután fel magukhoz, akkor általában azért volt, mert közeledett a dolgozatírás ideje, ők jól el voltak, nekem meg odaadták a dolgozatfüzetet, hogy töltsem ki (anno még nem volt olyan könnyű ezekhez hozzájutni). Mondjuk engem nem zavart, mert nekem nem volt meg, így én is profitáltam a dolgoból, mert előre gyakoroltam, a dolgozat konkrét feladatait. Sose voltam szülinapi zsúrokban, mert ha hívtak is, mielőtt odaértünk meggondoltam és nem akartam menni mégse stb. Engem igazából nem kötöttek le, tök más dolgok érdekeltek, más dolgok szórakoztattak stb.

Aztán később olyan 14 évesen, az egy darab normális (hozzám hasonló) barátnőm révén megismerkedtem több emberrel, akik nem az iskolába jártak és kicsit jobban bejött az a társaság, de azért nem vittem túlzásba. Nem sokkal ezután pedig az ország másik végében élő két évvel idősebb iker unokatesóim révén egy egészen más társaságba csöppentem, amit marhára élveztem, úgy éreztem, hogy hazataláltam, igazi társaság középpontja lett belőlem, én is nagyon szerettem őket, és mindenki nagyon is szeretett engem is, rendesen jól ismert társasági ember lett belőlem a környéken és még évekkel később 400 kilométerre onnan is úgy kaptam meg az első zsíros állásomat, hogy szegről végről ismert a cég tulaja, mert ő is odajárt, ahova anno én és mindig csodálta, hogy milyen jó fej, rendes, széleskörű ismeretekkel rendelkező blablabla vagyok (mondjuk nekem fogalmam se volt ki ő...) Ennek a távoli társaságnak a révén egyébként már a saját lakhelyemen is találtam aztán hozzám illő barátokat végül, amit nagyon élveztem. Most egy ideje megint magányosabb vagyok, de nem különösebben zavar, szétszéledtünk az országban, világban, ez van. Egyelőre nem találtam olyan társaságot, ami úgy izgatna. Igazából bármilyen társasában megállom a helyem, HA akarok erőfeszítést tenni. De többnyire nem akarok.

Én sose szorongtam a társaságtól, nekem egyszerűen meg kellett találni a megfelelőt, ahova úgy éreztem beillek, akik érdekeltek stb. Amíg ilyen nem volt, addig nem volt semmi motivációm rá, hogy erőlködjek, illetve hiányérzetem sem.

Azóta van egy lányom, elég hasonló ő is. Én ráhagytam, egész más helyeken, más kortárs társaságban tök másként viselkedik. Van, hogy le se lehet lőni, ő a társaság közepe, a kisfiúk produkálják magukat neki, meg udvarolnak; van mikor meg olyan, hogy egyszerűen átnéz mindenkin, mert nem tetszik meg neki senki és totál nem hajlandó, meg se próbálni kapcsolódni.

Igazából ezt szerintem látni kell a szülőnek, hogy nem tud, nem mer, vagy egyszerűen nem mozgatja meg a gyereket senki. Nyilván, ha gondjai vannak, azt nem érdemes úgy hagyni, de ha megfelelő társaság esetén látod, hogy megy neki, akkor tök felesleges erőltetni, mert nincs mit...

max érdemes jönni-menni, több lehetőséget felkínálni neki a kortárs kapcsolatokra, hátha talál megfelelőt.