Kamaszkorban, fiúként (kicsit is) de hogyan komolyodjak meg?

Képzeld magad annak a helyébe, akit épp kigúnyolnak. Ha a csúfolók közé àllsz, semmivel sem vagy jobb nàluk. Egyszerűen csak döntsd el, hogy jobb ember szeretnél lenni.

És megtanulhatnàl normàlisan fogalmazni...úgyhogy olvass sokat!

Nézd... Én azt gondolom, nem kell megkomolyodnod. Adott helyzetben más-más reakció megfelelő, a megfelelő reakció fogalma pedig sok dologtól függ.

Úgy érzem, hogy nem vagyok egy túl komoly ember, viszont túlságosan viccmester sem, szerintem ez nálam helyén van.

Úgy vagyok vele, hogy a gimi mellett dolgozom, adózom, millió+1 embert én készítettem föl érettségire több tárgyból is, igen, fiatalon; 18 éves koromra önerőből összeszedtem 2 középfokú és egy felsőfokú nyelvvizsgát, egy jogosítványt.

Ezt nem büszkélkedésből mondom, hanem azért, hogy kicsit hitelesebben elmondhassam, hogy az én olvasatomban a felnőttség és az érettség dolga attól függ, hogy képes vagyok-e magam megtisztelni azzal, hogy tegyek azért, hogy boldog legyek. Hogy adott helyzetben képes vagyok-e felelősséget vállalni az érzéseimért, a döntéseimért, a tetteimért, röviden: magamért. Én azért nem röhögök ki senkit, mikor megalázzák, mert azért nem akarok felelősséget vállalni. Nem érdekel, ki mit mond rám, az első, hogy ha egy ilyen helyzetben kiröhögnék valakit, akkor nem tudnám tisztelni magam. És itt az első szerintem, hogy nincs azzal gond, ha viccesnek ÉRZED. Az érzelem soha nem probléma. Én azért vállalom mindenki előtt a felelősséget. Azzal van gond, ami oda vezetett, hogy kiröhögsz valakit, mikor épp porig alázzák, nem azzal, hogy röhögsz.

Kit érdekel, hogy kiröhögsz valakit? Engem biztos nem, akit meg igen, annak ideje lenne elkezdeni szerintem a saját dolgával törődni.

Én azt gondolom, aki kiröhög valakit, mikor megalázzák, az nagyon fél. És leginkább magától, mert pontosan tudja, hogy semmi eszköze nincs megvédeni magát. Pedig van, csak abban hinni is kell, ahhoz pedig kell, hogy elkezdjünk aktívan tenni azért, hogy boldogok legyünk. Mert akkor meg kell harcolnunk saját magunkkal, és bizony előbb-utóbb kiviláglik, milyen gyengék is vagyunk. Hogy mindenkinek az utolsó pincsikutyájaként viselkedtünk, hogy mikor pofán köptek minket, csak még jobban megaláztuk magunkat a reakciónkkal. És azt beismerni, hogy igenis HIBÁS VOLTAM abban, hogy megaláztak, az egy nagyon nehéz és fájdalmas dolog. És itt jön elő a felelősség: ha én felelősséget vállalok magamért, akkor igenis megtisztelem magam azzal, hogy hangosan ki merem mondani, hogy elb**ztam. Akkor is, ha fáj, akkor is, ha megrendül a kis világom. Mert ami az én mocskom, azt nekem kell eltakarítanom, nem másnak.

Aki pedig azt mondaná, hogy "jaaaj, mert a hülyegyereket soha nem alázta meg még senki", annak elmondanám, hogy 6 és olyan 10-11 éves korom között minden áldott nap kaján vigyorral vertek meg, és ez még csak a kisebbik rossz volt. Úgyhogy pontosan tudom, mit beszélek. Olyan kis gyerekként nem érzem magam hibásnak abban, hogy nem tudtam magam megvédeni, de abban igenis hibás vagyok, ahogy ezt feldolgoztam.

Tehát az én javaslatom az lenne számodra összegzésképp, hogy tanulj meg felelősséget vállalni magadért.

18/F