17 éves fiam depressziós. Pszihiátriai kezelés alatt áll. Kb 1 éve kezdődött. Magas pulzus, iskolai kudarcok. Soha nem volt gond. Úgy érzem tehetetlen vagyok Ha valaki megírná saját megpróbáltatásait, Van ebböl kiút? Mik a gyógyulási esélyek?

Van! Én anno 17-18 évesen mentem át ezen. Öngyilkossági kísérlet, pszichiátria, gyógyszerek, kezelés stb.

Most 32 vagyok. Van egy csodás életem, egy jó férjjel, egy 3 és féléves kisfiúval, várandósan a kistesóval. :)

Szia! ( bocs a tegezésért, tudom szülő vagy, de így könnyebb)

18 éves lány vagyok, depressziós.

Nálam a gondok 15 évesen kezdődtek, alapból antiszociális természetű vagyok, nem voltak barátaim se, nem jártam el semerre.. Rosszak voltak a családi körülmények is, borzasztó veszekedések, gyüllöletek utáltam mindent és mindenkit.

16 évesen szociális fóbiával kezdtem pszichológushoz járni, de nem igazán használt, ez az idő elég hullámvölgyes volt, volt hogy nagyon fent majd nagyon lent.. A "dilidoki" ( nem bántás , csak könnyebb leírni) javaslatára megismerkedtem egy másik "vendégével" aki hasonló bajokkal küzdött. Elég jóba lettem vele, de őt egy szerelmi csalódás érte és öngyilkos próbált lenni, én erről nem tudtam, de rosszul érintett és megszakadt a kapcsolat köztünk ( ő 2 hónapig folyamatosan kórházban volt) . Ekkor jöttem rá, hogy jobb nekem egyedül.

Továbbra is jártam terápiára és jó volt kibeszélnem dolgokat, egészen tavalyig. Nyelvvizsga előtt borzasztó stressz volt rajtam, pánikrohamaim lettek, majd pszichiáterhez kerültem aki nyugtatókat írt fel, ez segített végre képes voltam emberek közé lépni anélkül, hogy azt érezném megfulladok.

Szépen lassan elhagytam a nyugtatókat, hogy ne alakuljon ki teljes függőség, próbáltam a hozzáállásomon is változtatni.

Idén költöztünk is, mert kellett a környezetváltás. Nem mondom, hogy kint vagyok belőle, de már sokkal jobb.. Igaz mai napig sokat hiányzok az iskolából mert egyszerűen rossz bemenni, de van ami segített pl: munkát vállaltam és dolgoztam, jobb emberek közé kerültem, akik felnőttek és jobban kijövök velük. Úgy éreztem hasznos vagyok, mert csináltam valamit..

Most már azt várom, hogy leérettségizzek és túl legyek a sulin, ez vigasztal és ez ad erőt.. Most már tudok társaságba lenni, tudok idegenekkel beszélgetni sőőőt nyáron még a kedvenc bandám koncertjére is el mertem menni (igaz a tömeget elkerülve leghátul álltem, de ott voltam).

Amit tanácsolok :

- környezetváltás

- hobbi

- olyan zene hallgatása, ami teljesen elmondja, hogy mi érez, én ezt a rockban/ punkban találtam meg

- csoport terápia ahol érzi, hogy nem egyedül van ezzel a bajjal

18L

Te még nem láttál olyan írást, amit egy depressziós ember ír. Sőt, egy depressziós nem is beszél róla, nem is próbál segíteni. Az segít, aki volt depressziós, és meggyógyult. Ha te depis lennél, akkor azon agyalnál hogy hogy vágd fel az ereidet és hallgatnád a tinibandákat.

Te egy sima segítőkész, normális tini problémákkal küzdő kiscsaj vagy :)

Szerintem nem ezt jelenti a depresszió, igen, már korántsem olyan rossz mint volt, de ez a rengeteg terápiának köszönhető, valamint annak amit leírtam, véleményem szerint a depresszió nem egyenlő az érvagdosással. De mindenki máshogy gondolkozik.

És nem a tini bandákon volt a hangsúly ( egyik sem tini banda). Attól, hogy valaki depressziós és ennek tudatában valamint kezeli azt, az bőven írhat és segíthet másnak. Igen nekem is volt olyan időszakom amikor 2 hétig iskolába sem mentem, nem keltem ki az ágyból és nem létezett a világ számomra... Hidd el átéltem ezt is és még sok mindent, de a depresszió nem úgy múlik el, hogy hopp, ha már picit másként látok valamint rögtön "depimentes" vagyok. Mint írtam fentebb, sok minden változott 3-4 év alatt velem, jó irányban, tanultam, hogy kell/tudom kezelni.

Sajnos ezek nem tipikus tini problémák, nem azon aggódtam, hogy vajon anyuci elenged-e hajnalig bulizni, hanem azon, hogy tudok-e emberek közt lenni, úgy, hogy nem kapok pánikrohamot, szerintem ez nagy különbség.

Mindig van kiút. A legfontosabb a türelem és a megértés.

Ha vannak/van szoros baráti kapcsolatai, esetleg barátnője ők sokat segíthetnek neki.

Üdv!

Nem tudom, hogy azóta hogy alakult a fiad sora.

Engem 6. osztályos koromra teljesen kiidegeltek, már óvodába is volt hogy nem sokon múlt hogy túléljem a társaim fizikai bántalmazásait, 6.dikra elkezdte felmondani a szolgálatot a tűrőképességem. Élőszőr csak idegösszeomlások, aztán nekem is pánikrohamok. 15 éves koromra harcoltam ki hogy egyáltalán idegorvosokhoz elengedjenek a szüleim, mondván hogy nekem nincs semmibajom. Most 26 vagyok de még mindig antidepresszánst szedek, mert nem voltak barátaim, soha nem volt egy lány se aki összejött volna velem. Önerőből sikerült elvégeznem az egyetemet és most egy normális állásom van meg pár haverom. Most már csak összejön valaki velem és segít betömni az űrt a lelkemben amit egyedül nem tudtam.

Személyiségfejlesztő könyveket kell olvasni az sok minden okát segít megérteni, +én is voltam csoport terápiákon azok is segítettek. De jól tette hogy megkérdezett másokat akik hasonló cipőben járnak, az én szüleim próbáltak csukott szemmel járni...

Nem tudom tudtunk-e segíteni.