Szerintetek ha egy gyerek egy mentális beteg nagytesó mellett nő fel, annak rá nézve lehet következménye?

nem biztos,hogy a testvére miatt van probléma.lehet,hogy az iskolában vannak gondjai nem? bármi lehet,egy osztálytárs aki szekálja,szerelmi ügy bármi

1es

Minden körülmény, ami éri (pláne a családi, mivel ez az elsődleges szocializációs környezet) nagy hatással van a gyerekre.

Valószínűleg a nagyobb tesó is az oka, de még ezer más baja is lehet ezen kívül.

Pszichológus biztosan nem ártana, talán segítene neki feldolgozni ezeket a hatásokat, és a helyükön kezelni.

Mert így fenn áll a veszély, hogy magányos, elszigetelt lesz.

Remélem nem túl indiszkrét a kérdésem: mennyi figyelmet kapott a kisebb gyermeked az évek során? Ezt nem rosszindulatból kérdezem, csupán azért, mert sajnos sokszor előfordul, hogy a speciális igényű, komoly betegséggel rendelkező, vagy fogyatékos gyerek mellett a testvér eltörpül, nem kap elég törődést és figyelmet.

Egyébként próbáljatok meg beszélgetni vele! Ne úgy, hogy azt érezze, kötelező elmondania, mi van vele, hanem szép lassan építsetek ki egy olyan bizalmi kapcsolatot, amiben természetes lesz, hogy beszél a problémáiról! :)

14 éves vagyok, és a nagytesóm mentálisan beteg, úgyhogy ennek fényében szeretném a véleményem kifejteni. (Előre elnézést, ha egy kicsit zavaros amit írok.)

A helyzet nálunk is elég súlyos volt és még mindig az. (Gondolok itt ajtócsapkodásra, ordibálásra, verekedésre, rombolásra, fenyegetőzésre, de olyanra, hogy amikor meghallottam, hogy azzal fenyegeti a tesóm a szüleimet,hogy megöli őket majdnem szívrohamot kaptam.) Ebben nőttem és növök fel tulajdonképpen, és ez nagyban kihat a személyiségemre. Kisebb koromban nem volt semmi baj még, nem fogtam fel mi történik, úgyhogy mindig csak mosolyogtam, sokat nevettem és tanultam, és állítólag igazi "angyal" voltam. Ám az idő múlásával, kezdtem megérteni mi is folyik körülöttem, és nem csak családon belül, hanem az egész világban. És így lettem abból az aranyos lányból, az a borzalmas ember aki most vagyok. (Bár már kezdek kilábalni belőle, mert olyan barátokra leltem, akik mindenen átsegítenek.) Nem szeretném leírni az egész történetemet, mert nincs is rá időm, de annyi a lényeg, hogy a tesóm miatt az önbizalomhiányom teljesen alábbhagyott, és ez kihatott a jegyeimre, és a kapcsolataimra is. Azután következett nálam a depresszió, és így könnyen sebezhetővé váltam, és egy időben rengeteget bántottak, ezért ösztönösen bunkó voltam mindenkivel. Ezzel védekeztem. Kedvem se volt nagyon semmihez, és a mosolygás is csak kényszerből ment. Nem voltam az a fajta, aki elmondana bármit is bárkinek, így hát egyedül maradtam, a "sötét" titkaimmal, melyeket az idő a nyakamba akasztott. Most, nekem sikerült ugyan összeszednem magam, és a talpamra álltam, és olyan embereket ismertem meg akik, mint már említettem mindenben mellettem állnak, és ki tudom önteni nekik a lelkem. Szerintem beszélgess sokat a gyerekeddel, és légy mellette, mert még ha úgy is tűnik, hogy eltaszít magától, és nem érdekli, hogy próbálsz vele törődni, hidd el, belül nagyon is jól esik neki, és szerintem a sok odaadó figyelem, és szeretet az ami ki tudja az embert húzni ebből a helyzetből. Remélem, azért tudtam segíteni és, hogy majd idővel minden rendbe jön! :)