Leírnátok a kérdésemet, és megválaszolnátok azt? Mert én nem jutok dűlőre.

Sziasztok!

--Azoknak az embereknek ajánlott, akiknek van idejük elolvasni.--

Nem tudom, pontosan mi a kérdés, de lehet, csak ki akarom adni magamból. Remélem, ti megtaláljátok a kérdést, és választ is adtok majd rá.

Ma anyukámmal a kocsiban beszélgettem, és mondtam neki, hogy remélem, nem kell többet látnom ezt az osztályt. Erre ő azt mondta, hogy önző vagyok és magamnak való. Mindezt én is tudom. Önző vagyok, és magamnak való stimmel mindez rám. Nem kérdezem meg sosem, hogy van ő, vagy egy másik embertől, vagy netalán, hogy mi van vele. Magamnak való vagyok, mivel nem érzem jól magam mások társaságában, egyedül szeretek lenni, nem érdekelnek más emberek, se a külvilág.

De ezt ő maga is megérthetné, hogy miért vagyok ilyen.

Óvodáskoromban, sose voltak barátaim, vertek, gonoszak voltak velem. Azt sem értettem, miért. Gondolkodtam, hogy talán büdös vagyok-e? Azért mert duci vagyok (nem voltam az, indokokat kerestem)? De nem találtam a válaszokat. Ezért megkérdeztem apukámat, miért ilyenek velem. Azt mondta kérdezzem meg őket. A válasz annyi volt: „Mert csak”.

Hosszú szünetekben, egy sarok volt a barátom tulajdonképpen. Nem bántott, nem szólt hozzám. Semmit sem csinált. Mégis jobban éreztem az ő „társaságában” magamat, mint az övékében. Beteg lehet, mi? De mivel nem voltak sose játszótársaim, a szüleim sokat dolgoztak, ezért a takarítónővel voltam együtt mindig, aki természetesen dolgozott. Nem volt kivel beszélni, nem fejlődött tovább a beszédképességem, és a szocializációm is eléggé… halk volt. Szóval pszichológus, és logopédushoz kellett járnom. Nem értettem, miért ad a logopédus a lányoknak mindig matricát, nekem meg sosem? Vajon miért? Mindig jól csinálok mindent, sőt! Sokkal jobban. Talán mert őket jobban kedveli? Ezt így el is könyveltem magamban.

Elsőben, azt hittem szerencsém lesz, de nem így lett. Ahol élek, az egy kisvároska, amelyben összesen 4 iskola van. De hogyan is hihettem volna, hogy pont a 2/3 része az osztályomnak a régi óvodatársaimból fog állni? Mindenesetre, én próbálkoztam. Mosolygással, kedvességgel, hogy had éljem túl az éveket, de mit sem használt. Pokoliak voltak az éveim. A tanító-néni miért nem segít nekem, ha bántanak engem? Miért nem bünteti meg őket? Ez lenne a dolga. Bármennyire is szerettem az alsós tanítóimat, ez nem volt viszonos. Pedig 5-s voltam mindenből, de visszaemlékezve pedig olyan nehezen írták be a piros pontokat nekem. Mindenben a hibát keresték.

Tehát minden nap, minden percében mosolyogtam, kedves voltam, hátha bejön, hátha „befogadnak”, - meg anya szerint, aki mondja másra az mondja magára, okos enged, szamár szenved szerinti elvek szerint éltem.

Egészen 3.-ig. Nem tudom mivolt, már arra sem, hogy miért, de sose ütöttem meg eddig senkit. Lényegében addig, amíg el nem pattant egy húr, ami miatt kiakartam volna tekerni az egyik gyerek nyakát, aki bántott, és csúfolt. Arra sem emlékszem miért, se azt, hogy hogyan, de a tanárok szettek le róla. Miért megint én vagyok a hibás? Miért, hiszen ez ahhoz képest ez semmi volt, amit ő csinált velem? – máig nem érzek megbánást.

Szóval pszichológus, leellenőrizték a szüleimet, és vagy 2 hétig nem mentem iskolába. Visszatértem, és valami megváltozott. Semmi piszkálódás a többiektől, vagy ilyesmi, hanem kedvesek voltak, de még így is éreztem a mozdulatukban, a hangszínükből a félelmet, a tartást. „Komolyan ennyi kell az embereknek? Egy kis erőszak, és mindjárt más lesz minden? Szánalom.”- gondoltam, és gondolom. Félre ne értsetek, ez volt az első, és (eddig) utolsó alkalom, hogy verekedtem.

5.-ben, már teljes mértékben utálatot éreztem az emberek iránt. Ha apám alkalmazottja kedves velem, nem az jutott eszembe, hogy milyen ez rendes fickó, hanem az, hogy a főnök fián át próbál nyalizni. Lényegében mindenkiben a rosszat láttam meg. Akkoriban az osztályomat már szívből gyűlöltem. Nem volt miért szeretnem őket, habár ők mindenről elfeledkeztek. – talán ez a jó szó, vagy csak úgy tettek. Minden sérelmet, amit okoztak nekem, és egyebet. Mintha nem is lett volna. Magamról ezt nem mondható el. Minden reggel, a savanyú képemből, egy mosolygós, életkedvvel teli srácot varázsoltam elő, aki mindenkivel rendes, és jófej. Nagyon népszerű lettem a körükben, pedig nekem nem ez volt a célom, csak túlélni. Semmi több. Hihetetlen, de később az én társaságomat keresték már. Közben a hátam közepébe sem kívántam volna egyiket sem. Gondolj csak bele? Reggel 7:45-től 2:00-ig egésznap mosolyogsz, megjátszod magad, közben leginkább dühöngenél, őrjöngenél, de nem! Te vissza fogod magad, a hét minden 5 napján, az év 10 hónapjában. – ne értsetek félre, nem vagyok idegbeteg, se semmi, nem török, zúzok, de ezekkel a szavakkal könnyebb volt helyettesíteni mindent.

6.-ban, az etikatanárom elbeszélgetett velem, az életfelfogásomról – osztály előtt menők vagyunk és lazák – épp egy kellemes kioktatásba kezdett volna bele, hogy ez így nem lesz jó, meg satöbbi, és úgy döntöttem „lerövidítem” ezt a beszélgetést. Elmondtam mindent magamról, az egész tananyagra választ adtam, az igazi életfelfogásomról, és a végén, egy határozott mondattal zártam az egészet. „Utálom az embereket.” Olyan sápadtnak még egy tanáromat sem láttam. Utána furcsán viselkedett velem, a hangja remegett, legalábbis úgy tűnt minden beszélgetésünkkor, pedig becsszó, minden tanár szeretett felsőben engem, ős is, amíg nem tálaltam ki, de nagyon jól esett.

7.-ben, ugyanúgy ment/megy minden (még nincs évvége), annyival, hogy ezek a tulajdonságok fokozódtak. Nem értem, miért kéne kedves lennem? Ők sem kedvesek. Miért kéne segítenem? Annyi megbánást okoztak nekem. Miért kéne egyáltalán szeretnem őket? Hiszen ők is ugyan olyanok mint a többi ember. Gonosz, alattomos lények, mint én. Természetesen tisztelet a kivételnek, ha van olyan.

A szüleimet szeretem, de sose volt meg bennem az-az ösztön, hogy megkérdezzem a másiktól, hogy mi baj van, mivel egyszerűen látom, de ha látszik rajta, hogy pl: egy-két kedves szóval nem segíthetek rajta, akkor inkább hagyom, minek jártassam a szám, ha nem fog tőle megoldódni semmi? A nővérem ebben sokkal jobb mint én.

Remélem kedves olvasó, megtaláltad benne a kérdést, és leírod a választ is! Higgyétek el, nem véletlen írtam 931 szót, és nem „nagyon sajnállak” válaszokat várok. Tanácsot talán? Vagy csupán örültem, hogy végre leírhattam valahova? Nem tudom.

Remélem tudtok segíteni (?)!

14/f