Leírnátok a kérdésemet, és megválaszolnátok azt? Mert én nem jutok dűlőre.
Sziasztok!
--Azoknak az embereknek ajánlott, akiknek van idejük elolvasni.--
Nem tudom, pontosan mi a kérdés, de lehet, csak ki akarom adni magamból. Remélem, ti megtaláljátok a kérdést, és választ is adtok majd rá.
Ma anyukámmal a kocsiban beszélgettem, és mondtam neki, hogy remélem, nem kell többet látnom ezt az osztályt. Erre ő azt mondta, hogy önző vagyok és magamnak való. Mindezt én is tudom. Önző vagyok, és magamnak való stimmel mindez rám. Nem kérdezem meg sosem, hogy van ő, vagy egy másik embertől, vagy netalán, hogy mi van vele. Magamnak való vagyok, mivel nem érzem jól magam mások társaságában, egyedül szeretek lenni, nem érdekelnek más emberek, se a külvilág.
De ezt ő maga is megérthetné, hogy miért vagyok ilyen.
Óvodáskoromban, sose voltak barátaim, vertek, gonoszak voltak velem. Azt sem értettem, miért. Gondolkodtam, hogy talán büdös vagyok-e? Azért mert duci vagyok (nem voltam az, indokokat kerestem)? De nem találtam a válaszokat. Ezért megkérdeztem apukámat, miért ilyenek velem. Azt mondta kérdezzem meg őket. A válasz annyi volt: „Mert csak”.
Hosszú szünetekben, egy sarok volt a barátom tulajdonképpen. Nem bántott, nem szólt hozzám. Semmit sem csinált. Mégis jobban éreztem az ő „társaságában” magamat, mint az övékében. Beteg lehet, mi? De mivel nem voltak sose játszótársaim, a szüleim sokat dolgoztak, ezért a takarítónővel voltam együtt mindig, aki természetesen dolgozott. Nem volt kivel beszélni, nem fejlődött tovább a beszédképességem, és a szocializációm is eléggé… halk volt. Szóval pszichológus, és logopédushoz kellett járnom. Nem értettem, miért ad a logopédus a lányoknak mindig matricát, nekem meg sosem? Vajon miért? Mindig jól csinálok mindent, sőt! Sokkal jobban. Talán mert őket jobban kedveli? Ezt így el is könyveltem magamban.
Elsőben, azt hittem szerencsém lesz, de nem így lett. Ahol élek, az egy kisvároska, amelyben összesen 4 iskola van. De hogyan is hihettem volna, hogy pont a 2/3 része az osztályomnak a régi óvodatársaimból fog állni? Mindenesetre, én próbálkoztam. Mosolygással, kedvességgel, hogy had éljem túl az éveket, de mit sem használt. Pokoliak voltak az éveim. A tanító-néni miért nem segít nekem, ha bántanak engem? Miért nem bünteti meg őket? Ez lenne a dolga. Bármennyire is szerettem az alsós tanítóimat, ez nem volt viszonos. Pedig 5-s voltam mindenből, de visszaemlékezve pedig olyan nehezen írták be a piros pontokat nekem. Mindenben a hibát keresték.
Tehát minden nap, minden percében mosolyogtam, kedves voltam, hátha bejön, hátha „befogadnak”, - meg anya szerint, aki mondja másra az mondja magára, okos enged, szamár szenved szerinti elvek szerint éltem.
Egészen 3.-ig. Nem tudom mivolt, már arra sem, hogy miért, de sose ütöttem meg eddig senkit. Lényegében addig, amíg el nem pattant egy húr, ami miatt kiakartam volna tekerni az egyik gyerek nyakát, aki bántott, és csúfolt. Arra sem emlékszem miért, se azt, hogy hogyan, de a tanárok szettek le róla. Miért megint én vagyok a hibás? Miért, hiszen ez ahhoz képest ez semmi volt, amit ő csinált velem? – máig nem érzek megbánást.
Szóval pszichológus, leellenőrizték a szüleimet, és vagy 2 hétig nem mentem iskolába. Visszatértem, és valami megváltozott. Semmi piszkálódás a többiektől, vagy ilyesmi, hanem kedvesek voltak, de még így is éreztem a mozdulatukban, a hangszínükből a félelmet, a tartást. „Komolyan ennyi kell az embereknek? Egy kis erőszak, és mindjárt más lesz minden? Szánalom.”- gondoltam, és gondolom. Félre ne értsetek, ez volt az első, és (eddig) utolsó alkalom, hogy verekedtem.
5.-ben, már teljes mértékben utálatot éreztem az emberek iránt. Ha apám alkalmazottja kedves velem, nem az jutott eszembe, hogy milyen ez rendes fickó, hanem az, hogy a főnök fián át próbál nyalizni. Lényegében mindenkiben a rosszat láttam meg. Akkoriban az osztályomat már szívből gyűlöltem. Nem volt miért szeretnem őket, habár ők mindenről elfeledkeztek. – talán ez a jó szó, vagy csak úgy tettek. Minden sérelmet, amit okoztak nekem, és egyebet. Mintha nem is lett volna. Magamról ezt nem mondható el. Minden reggel, a savanyú képemből, egy mosolygós, életkedvvel teli srácot varázsoltam elő, aki mindenkivel rendes, és jófej. Nagyon népszerű lettem a körükben, pedig nekem nem ez volt a célom, csak túlélni. Semmi több. Hihetetlen, de később az én társaságomat keresték már. Közben a hátam közepébe sem kívántam volna egyiket sem. Gondolj csak bele? Reggel 7:45-től 2:00-ig egésznap mosolyogsz, megjátszod magad, közben leginkább dühöngenél, őrjöngenél, de nem! Te vissza fogod magad, a hét minden 5 napján, az év 10 hónapjában. – ne értsetek félre, nem vagyok idegbeteg, se semmi, nem török, zúzok, de ezekkel a szavakkal könnyebb volt helyettesíteni mindent.
6.-ban, az etikatanárom elbeszélgetett velem, az életfelfogásomról – osztály előtt menők vagyunk és lazák – épp egy kellemes kioktatásba kezdett volna bele, hogy ez így nem lesz jó, meg satöbbi, és úgy döntöttem „lerövidítem” ezt a beszélgetést. Elmondtam mindent magamról, az egész tananyagra választ adtam, az igazi életfelfogásomról, és a végén, egy határozott mondattal zártam az egészet. „Utálom az embereket.” Olyan sápadtnak még egy tanáromat sem láttam. Utána furcsán viselkedett velem, a hangja remegett, legalábbis úgy tűnt minden beszélgetésünkkor, pedig becsszó, minden tanár szeretett felsőben engem, ős is, amíg nem tálaltam ki, de nagyon jól esett.
7.-ben, ugyanúgy ment/megy minden (még nincs évvége), annyival, hogy ezek a tulajdonságok fokozódtak. Nem értem, miért kéne kedves lennem? Ők sem kedvesek. Miért kéne segítenem? Annyi megbánást okoztak nekem. Miért kéne egyáltalán szeretnem őket? Hiszen ők is ugyan olyanok mint a többi ember. Gonosz, alattomos lények, mint én. Természetesen tisztelet a kivételnek, ha van olyan.
A szüleimet szeretem, de sose volt meg bennem az-az ösztön, hogy megkérdezzem a másiktól, hogy mi baj van, mivel egyszerűen látom, de ha látszik rajta, hogy pl: egy-két kedves szóval nem segíthetek rajta, akkor inkább hagyom, minek jártassam a szám, ha nem fog tőle megoldódni semmi? A nővérem ebben sokkal jobb mint én.
Remélem kedves olvasó, megtaláltad benne a kérdést, és leírod a választ is! Higgyétek el, nem véletlen írtam 931 szót, és nem „nagyon sajnállak” válaszokat várok. Tanácsot talán? Vagy csupán örültem, hogy végre leírhattam valahova? Nem tudom.
Remélem tudtok segíteni (?)!
14/f
huh vegigolvastam..ezen mar segiteni nem lehet, te elhataroztad magad es mar nem is akarsz valtoztatni, te nem csak gyulolod az embereket hanem gyulolni is akarod.
Nekem se volt konnyu az ovodases 1.-4. korom de tuleltem es tovabb leptem ,es rajottem ,hogy vannak meg jo emberek akiknek erdemes viszonozni.
Csak azt tudom mondani probald meg pozitivabban nezni azeletet :D
Elöljáróban!!! 20éves lány vagyok!!!!
Nekem sem volt felhőtlen a gyerekkorom... A rossz emlékek ugyebár megmaradnak.... Hát az óvoda egy rakás szar volt... Utáltam.. Folyton bántottak... Az iskola... Hát három különböző iskolába jártam... az első 3év barátok nélkül telt.... Az új iskola rosszabb volt az elsőnél.... Csak a felügyelő tanárral beszélgettem... Aztán ellekezdtem nyitni az emberek felé... Én sosem éreztem utálatot az emberek iránt... Inkább magamat hibáztattam hogy én nem vagyok jó.... Mára már ott tartok hogy minden olyan"sorsú" fiatalt megvédek ha olyan helyzetbe kerül mint én! A középiskolában kiáltam azokért akiket bántottak a népszerűek.. Pedig közéjük tartoztam.. Mégis ellenük fordultam ha mást bántottak... Lehet neked is ezt kéne.. Olyanokkal lenni akik olyanok mint te!! Maguknak valók!! Én is az voltam míg nem értettem meg hogy nem velem van a baj hanem azokkal akik azt hiszik bármit megtehetnek.... :/ tudom nem voltam nagy segítég de gondoltam leírom... =)
Először is, sajnálom a helyesírásom gyatraságát, nem vagyok gépközelben.
#1-es: Nekem nincsenek lelki problémáim, nem az élettel van gondndom, hanem az emberekkel akik vannak, körül vesznek. Nem akarok változni, próbáltam, nem ment.
Nézzük pozitív szemmel a világot? Próbáltam már. "Milyen szép, tiszta az ég!" -valahol pusztító viharok dúlnak, miért lenne szép? Milyen szépen süt a nap! - Valahol ezen dolog miatt van szárazság, halál. Egy új napra virradtunk! - Már aki...
Mindenhoz ott van a negatív hatás, a rossz dolog. Boldogság? -Oly rövid, s csak egy pillér, ami rövid időn belül összedől az élet alatt. Nem de?
#2-es: Én tudok vicces lenni, sőt! Nap mint nap az vagyok. De ha netalán megmutatnám az igazi valóm, nem-e indulna ostromnak a védőfal, amit magam körül építettem? Legyek rideg, gonosz, őszinte? Csak problémákat teremtenék magamnak.
Szeretnek téged a szüleid? Milyen a viszonyotok egymással? Én itt látom az alapvető problémát, szerintem ez a nagy negatív életszemlélet innen indul. Megspékelve a kamaszodás hormonjaival.
Bevallom mikor olvastam, azt hittem, egy 18 éves lány írta. Teljesen megdöbbentem, hogy egy 14 éves fiú.
Próbáld szeretni az életet, valahogy szemléletet, nézőpontot kellene váltanod, mert nagyon megkeseredett felnőtt lesz belőled. Én sok erőt kívánok hozzá!
"Nem értem, miért kéne kedves lennem? Ők sem kedvesek." És így születnek a gonosz, érzéketlen emberek. Figyelj, a megbocsájtás és a felejtés sosem másokról szól, hanem saját magadról. Megbocsájtani annyit tesz, hogy elengedjük a fájdalmainkat és nem hagyjuk, hogy a múltunk befolyásolja azt, akik ma vagyunk. Az, ami történt rajtad kívül áll, semmit sem tesz úgymond hozzád. Az, ahogy ezt a helyzetet kezelted/kezeled már annál inkább. Igazságtalanul bántottak ez tény. Te semmiben sem vagy hibás, nem vagy felelős a múltért, de felelős vagy saját magadért. A világot nem tudod megváltoztatni, de a gondolkodásmódodat igen. (Ebből kifolyólag a világ nem szép és nem is ronda. A világ olyan, amilyennek látod... vagy amilyennek látni akarod.) A kérdés, hogy akarsz-e változni? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy már-már megszállottan kapaszkodsz a téged ért sérelmekbe. Feltenném a kérdést: Ki vagy te? Ki vagy te a gyűlöleten túl? Ha erre nem tudod a választ, az annyit jelent, hogy a negatív érzéseiden keresztül tudod csak definiálni önmagad, ez az egy biztos pontod van. És igazat adok a tanárodnak, ez valóban nem jó. A düh, a harag, az utálat benned van ezáltal csak is rád van hatással, csak neked árt, csak tőled vonja el az energiát. Nem éri meg, hidd el, hiába ez a könnyebb út.
18L
Na, most, hogy itt vagyok, mindenkinek választ tudok adni.
#3-as: Nekem nincs magammal problémám, én is ugyanolyan kedves voltam, és aranyos mint a többi gyerek, de hatalmas befolyást jelentett mindez a (mostani) életemre. Én nyitott lennék, de a mai gyerekek mindenben csak a hibát keresik, hogy azt kivesézzék, és szétcincálják az illetőt. Biztos, hogy ennek akarnák kitenni magamat? Nem utálom a világot, a világ nem tehet semmiről, ahogy én sem, hanem a drága osztályom.
Nem sajnáltatom magam, bárhogyan is láttad a szövegben, teljesen jól vagyok a magam módján. De nagyon rosszul esik, hogy a szüleim, akiknek tényleg azt mutatom aki vagyok, azok pont hogy furcsa szemmel néznek rám.
Nem "életfelfogásról" beszélek itt, legalábbis én nem annak tekintem. Nem vagyok se az "ördögi sátán" megtestesülése emberi bőrben, csupán nagyon-nagyon negatív, pesszimista, és realista vagyok. Semmi több. Nem vagyok én gót, vagy emo.
Kétszer voltam, de azért köszönöm.
#4-es: Nem szeretem a társaságot, nem szeretek annyira beszélgetni sem. Nem tudom miért, de igazándiból én mindig jobban elvagyok magamban, ha van mivel lefoglalnom magam, legyen az könyv, feladat, vagy ilyesmi.
#utolsó: Próbálkozok, de minden jel, arra utal, hogy nekem van igazam. Én nem akarom, hogy szeressenek, csak azt, hogy hagyjanak békén, ne kelljen hallgatnom újra ezeket.
u.i: Miből gondoltad, hogy egy 18 éves lány vagyok? :)
Köszönöm a válaszokat!
#8-as: Az érzéketlent már párszor megkaptam a családomtól, de azért köszönöm, hogy emlékeztettél rá. A gonoszban semmi igazság nincs, legalábbis most. Senkit sem bántok, vagy bántanák.
Nem akarok belekapaszkodni, de ez nem úgy megy, hogy hétfőn eldöntöm, hogy: Na most, mindenkinek megbocsátok az osztályomban, és újra kezdek mindent! - ezzel próbálkoztam, én csak a Gyakori kérdésekhez akkor fordulok, ha már nincs ötletem.
De ehhez nem elég egy nap, főleg úgy, hogy mindig találkozok az adott emberekkel, időt sem kapok arra, hogy megbocsájtsak, miközben mindig az arcaik erre emlékeztetnek.
Csak azt hiszem el, amit látok, vagy gondolok, vagy a tények igazolják. Nem követek semmit, és senkit a gondolkodásom terén. Nem vagyok emo, nem vágom az ereim. Nem vagyok gót, sem punk, hogy feketébe járjak. - ebből következtessetek arra, hogy nem szándékozom valakit majmolni, vagy csak azért írok, mert az életem szar, mivel nem az.
Én olyan vagyok, amilyen. Normális is tudok lenni, normális emberekkel, nem ijesztgetem az embereket. Nem vagyok gonosz senkivel.
Találj ki mást módszert arra, hogy ezt elfelejtsem, mivel ez eléggé butaság.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!