Megütöttem a 16 éves lányomat. Bűnös dolgot cselekedtem?

43 éves apa vagyok, nyáron lesz 17 a lányom, és soha az életben nem bántottam senkit. Engem gyakran vert az apám, és elhatároztam, hogy én soha nem teszek ilyet, nem is tettem. Van egy 19 éves fiam is, soha egy ujjal nem nyúltam egyik gyerekemhez sem egészen két nappal ezelőttig, amikor egy elfajult vitában lekevertem egy pofotn a lányomnak. Minden szülői szeretet ellenére, jó 8 hónapja - mikor az első komoly barátja lett, aztán egy másik pár hónapra rá - megváltozott, írtózatos flegma stílust vett fel, ami időnként valós depresszív korszakokkal, elvonulásokkal, lesírt sminkekkel párosul, hátat fordítás, miközben beszélek elmegy, maga mögött becsukja az ajtót előttem, mintha a világ baját rajtunk akarná számon kérni. Nem elkényeztetett gyerek, az élethez kellő dolgokat kapja, nincs olyan sok luxus az életében. Nem az okokat keresem, csak a jelenséget mondom. Vékony volt, fél év alatt 8 kilót hízott, folyamatosan édességeket eszik. Mikor ezt a legnagyobb szeretettel próbálja az ember fínom utalásokkal érinteni, hogy "baj lesz így, segíteni szeretnék, hidd el, sportolnod kéne, van a közelben fitness terem, ha szeretnéd, veszek oda bérletet" és valóban ilyen hangon és szeretettel beszélek erről, akkor is olyan arrogáns visszatámadásokat kapok, hogy a lélekzetem eláll. Ebből többször lett indulatos vita, de nem a megjegyzésből - ami mindig segítséggel párosul - hanem a reakciókból. Mondván, hogy ez az ő dolga, és "azt hiszed, én nem tudom??? Hagyjál már békéééénnnnn!!!!!!" De ugyanez van minden ügyben, bármi apróságra így reagál, nyilvános helyen is, és a szerető érdeklődésre, a segítő szándék ellenére szintén. Ez persze indulatos helyzeteket teremt, amikor a segítő szándék átcsap kölcsönös ordítozásba - a részemről is -, és megromlott a viszony, de úgy érzem, vétlen vagyok benne, illetve kölcsönös a felelősség. Párkapcsolati problémák gyötrik, tudom, mert panaszkodik róla néha, elmondja pld, hogy mit mondott neki a barátja, ami neki rosszul esett, de ha az ember megjegyzést tesz a barátjára, már velünk üvöltözik, hogy rosszul esik neki, hogy mi a barátját útáljuk. Olyan az egész az utóbbi fél évben, mint egy rossz álom, mint valami thriller. Közben én milliószor mondtam, hogy "lányom, ne beszélj velem így, ne fordíts hátat, ne üvölts velem, mert tudod, hogy én elvből nem ütök meg senkit, de egyszer el fog szakadni a cérna." Vasárnap több dolgon is kitört a konfliktus, üvöltözésig fajult, és mellette a báytja készül az érettségire. A lányom rövid időre elment, és közben a fiam mondogatta, hogy ő sem bírja az állandó hisztieit, mindíg üvölt valamiért, és - sajnos mondta azt is, hogy "már tényleg pofán kéne vágnod, nem csak ígérgetni, mert egyre rosszabb" -. Nem őt okolom, mint "felbújtó", de biztos bennem volt valami ilyen önigazolás is. És mikor hazajött, a vita folytatódott, bent fésülködött a szobájában, én az ajtajóból beszéltem hozzá, nem volt hajlandó felém fordulni sem, és én ettől egyre jobban felbőszültem. Erre egyszercsak megfordult, rámüvöltött, és a hajkefét úgy falhoz vágta, hogy szilánkokra tört, és én abban a pillanatban lekevertem egyet... Tegnap, mialatt én dolgoztam a feleségemnek kiselőadást tartott, hogy ezt ő sohasem bocsájtja meg, sohasem felejti el. Mondjátok meg, mit kellett volna tennem? Rosszul tettem valamit? Az igazsághoz tartozik, hogy én is nagy nyomás alatt dolgozom, este gyakran ingerülten jövök haza, ő is, és sok vitának ez a közös felszültség a forrása. Mégegyszer mondom, nem elkényeztetett, nem valami jellemhibával felnőtt lány, hanem az utóbbi időszakban valami történt, de minden közeledést ezügyben elutasít, ha az ember kérdi, hogy mi a baj, tudunk valamiben segíteni? Azonnal rávágja, hogy "Semmi baj nincs. Mi baj lenne??" és mi látjuk, hogy ez nem igaz. Egyszerre van lelkifurdalásom, és egyszerre érzem egy folyamat jogos és indokolt robbanásának vége volt.... Mondjatok erről valamit. Hogyan tovább...