Mi a bajom? Tényleg képtelen vagyok a szeretetre? Vagy szociopata lennék?

Kérlek vegyetek komolyan, és a sértegetős kommenteket mellőzzétek lécci!

Túl vagyok már a kamaszkoron, fiatal felnőtt vagyok szóval erre sem lehet fogni.

Kezdjük a legelején. Még sosem voltam szerelmes. Ezzel nincs is nagy baj. Mindig ha buliban voltam, szemet vetettem egy fiúra , akkor elkapott az az érzés, hogy azonnal meg kell szereznem, de abban a pillanatban, hogy rájöttem én is bejövök neki (sőt!) kiderül, hogy komolyabban is érdeklem, szinte megundorodom tőle, és lerázom, azonnal menekülnöm kell. Szép lány vagyok, a barátaim mondogatják, hogy bárkit megkaphatok, és csodálkoznak azon , hogy mégsincs barátom.

Ezzel el is érkeztünk a 2. problémához: a barátok.

Sok emberrel vagyok körülvéve, akik normális értelemben barátoknak tekinthetők, mégsem kötődöm egyikükhöz sem. Nem szeretem őket, nem tennék meg értük semmit, ami segítene rajtuk, és ha akadna olyan alkalom az életüket sem menteném meg.

Elmondok egy esetet, ami nemrég történt meg, bár nem tudom, hogy emiatt bajba kerülhetek-e, ezért nem írom le részletesen. A lényeg, hogy a barátaimmal táboroztunk és tüzet gyújtottunk, annyira megbabonázott a tűz , hogy amikor ők nyugovóra tértek én még ott maradtam és néztem a tüzet. Aztán felgyújtottam a lakókocsit, és éppen hogy elkezdett égni. Ha várok 10 percet benn égtek volna, de aztán azt súgta valami, hogy ha hirtelen felindulásból követsz el valamit, annak sosem lesz jó vége, ezért eloltottam. Senki nem vett észre semmit, nem esett bajuk. De mégis, nem azért oltottam el a tüzet, mert meghaltak volna, hanem azért, mert mindenki tudta volna , hogy én csináltam, és irány a börtön.

A 3. baj: nemcsak, hogy a barátaimat nem szeretem, de nincs a földön olyan ember, akihez kötődnék, esetleg szeretnék. Még a szüleim se.

Jó családból származom, nincsenek olyan hatalmas méretű gondjaink, csak átlagosak, mint bárki másnál.

Mégis, mi vagyok én?