Mit csináljak? Néha úgy érzem senkivel nem tudok beszélni, utálok itthon lenni, utálom magamat.

Az #1 és #2 válaszoló vagyok. Mivel a valódi nevemmel vagyok regisztrálva, nem fogok a privátra válaszolni (nem szeretném hogy a nevem kikerüljön), de ettől függetlenül itt - névtelenül - válaszolok (talán másoknak is hasznos lehet).

Akkoriban még középiskolás voltam, és nemigazán illeszkedtem be az osztályközösségbe, ennek több oka is volt. Tanítás után mindig azonnal elinaltam az iskolából, hogy véletlenül se a többiekkel legyek egy villamoson. 2-3 főnél nagyobb társaságokra szociális szorongásom volt, és van most is, ha nem iszom eleget. (2017 június végén rúgtam be először, 21 éves voltam akkor.)

A volt osztálytársaimmal egyébként nem tartom a kapcsolatot (2016-ban érettségiztünk), teljesen más gondolkodású emberek (politikailag értem, nem tudok velük azonosulni - ők nagyon jobbosok, Mi Hazánk szimpatizáns is van köztük, én meg inkább a nyílt társadalomban és rugalmasságban hiszek).

Most nincs sok barátom, de kevés van, az egyik a szaktársam, és van még néhány lány barátom - az egyikük pont úgy lett barátom, hogy még akkor privátot írt a kérdésemre, és azóta is szoktunk - hol ritkábban, hol sűrűbben - facebookon meg telefonon beszélgetni, illetve kétszer találkoztunk is.

Volt egy párkapcsolatom is 2015 és 2017 között, a volt barátnőm egyébként azóta a legjobb barátom maradt - bár ő már a férjétől babát vár, egyáltalán nem mérgesedett el köztünk a kapcsolat.

Most még tanulok, és hol rámtör a magány, hogy kell valaki, hol meg teljesen megvagyok magammal egyedül. Nem tartom magam boldog embernek, de szomorúnak sem. Viszont aktívabban majd akkor szeretnék párkapcsolatot keresni, ha már teljes mértékben fenntartom magamat, és nem kellene a lánynak azt mondanom, hogy "szüleimmel lakom". Viszont ha valamiért úgy alakulna, most sem zárkóznék el ismerkedéstől, illetve volt is ilyesmikre példa, de hol a lány "offolt ki", hol én fordítva (pl. volt másfél éve egy nagyon kontrollmániás lány, és nem imponált, hogy alig 3 napi ismeretség után azt mondta, hogy adjam fel a tanulmányaimat, és alig 2 hónappal később, januárban költözzünk ki Írországba). :D

Egyébként az életemet mind feleséggel és családdal, mindpedig egyedülállóként is látom magam előtt, és egyiktől sem félek, mindkettőre fel vagyok készülve, mindkettőt elfogadtam. Előbbi előnye, hogy mindig egy szerető közegbe hazaérhetsz, elmehetsz velük, biztosan ott vannak veled és te is velük, utóbbi előnye pedig, hogy semmihez sem kell alkalmazkodni, szabad vagy. Én pedig például nem tudom elképzelni, hogy "itt maradjak a fenekemen", világot szeretnék látni, és több hellyel, országgal meg szeretnék ismerkedni. Gyerek mellett ezt nyilván nem lehet rugalmasan csinálni, mert azért az iskolánál nem olyan egyszerű, hogy 2 évig x, másik 2 évig meg már y oktatási rendszerben van, amelyeknek teljesen más felépítésük van. Ha mégis hosszútávon családom lenne, a skandináv országokkal szimpatizálok, egy norvégiai iskolába sokkal szívesebben járatnám a gyerekemet, mint a "csodálatos" magyar közoktatásba, ahol könnyen lehet, hogy hasonló szorongásai alakulhatnak ki, mint nekem. Ráadásul én nem is vagyok a számonkérésektől egy stresszelős fajta, de rengeteg ember igen, és erre az itteni iskolarendszer nagyon erősen ráerősít - a skandináv például pedig jóval kevésbé.

Bármilyen egyéb kérdés van, szívesen válaszolok. ^^