Nem vagyok én egy kicsit szánalmas?

Általános iskolában nekem sok ember volt a közelemben, hívtak is el, de nem mentem, mert gyerekesek voltak. Iskola után én a bátyám haverjaival vagy anyu barátnőivel voltam el. Abban reménykedtem talán közép iskola más lesz. Az is lett... Ott volt egy ismerősöm aki már végzős volt így egyből a menő kasztba számítottam, viszont ki nem állhatom a cicababákat, buták, értetlenek. Kerültem őket, viszont szerelmes is lettem közben, persze mint kiderült értelmes és népszerű, idősebb srácba. Jártunk is, még inkább megnőtt a népszerűségem. Művészfajta vagyok, álmodozó, szeretek mindent tudni és szeretem az embereket, szeretek a társaság magja lenni humorommal és eszemmel. Nos, ez a fiú is ilyen volt sőt a barátai is. Mivel egészen addig csak egy lányt tartottam értelmesnek és ő lett a legjobb barátnőm, így bekerültem a srác társaságába, és elkezdtünk bandázni. Ott viszont mindenkit nagyon kedveltem. A sráccal szakítottunk, jött a depresszió és a kiborulás. A barátai nagyon kis része maradt meg nekem is. Viszont elkezdtem ismerkedni másokkal. Négy bandám lett, felváltva voltam velük viszont egyáltalán nem érdekeltek. Viszont én csalódott, dühös voltam és tombolni akartam, így rendszeresen piáltunk,stb... na azután beleuntam, kiderült még ráadásul az is, hogy nem tanulhatok annak ami akarok lenni, hiába vettek fel, mert nem töltöm be a 18-at mire végzek és leálltam mindennel. Az embereket otthagytam, iskolát is és kiköltöztem külföldre. Hosszú sztori, a lényege összeszedtem magamat és kint a felnőtt világban olyan embereket gyűjtöttem magam köré akik valóban érdekelnek. Persze bennem maradt a bárkivel, bármikor összetudok ismerkedni "képességem". Így sok emberrel jóban vagyok, viszont bármikor nemet mondok nekik. A barátaim viszont igazi barátok. Örülök neki, hogy sok mindent megtapasztalhattam, de annak is, hogy válogatós vagyok barátok terén. Inkább, mint sok "felesleges" emberrel vegyem körül magam. 22 éves nő vagyok.