Kezelhetetlen kamasz gyermekem tönkreteszi az életemet, a testvéreiét, az egész családét. Le szeretnék mondani róla. Hová fordulhatok, mi a menete a folyamatnak?

Nevelési tanácsadó, gyerekideggondozó, pszichiátria, magánpszichológus, iskolapszichológus stb.

azért tudod, hogy felelős vagy a viselkedésében te is és minél jobban érzi a dühöt, annál dacosabb lesz ő is

És még csodálkoznak az emberek, ha a kamaszok így meg úgy viselkednek....Jézusom, mégis milyen szülő az, aki lemondana a gyerekéről? Ilyenkor nem árt felidézni a szép emlékeket is...valószínűleg a gyereked gondokkal küszködik, neked mellette kellene állnod, segíteni neki, hogy megoldjátok...ahogy írtad, kamasz! Nem felnőtt, nem tudja, mi a helyes, hogyan kell teljes életet élni...ezért vagy te, hogy ezt megmutasd neki, egyengesd az útját...

A húgom 17 évesen szörnyen viselkedik, világ életében csak a probléma volt vele, de mindig igyekeztem türelemmel lenni iránta. Nem mindenki tudja zökkenőmentesen megélni a kamaszkort...

Ne haragudj, de ezen teljesen ki vagyok akadva. Beszéljétek meg, hogy kérjétek szakember segítségét...

"tönkreteszi az életemet", "Le szeretnék mondani róla" Aki ilyeneket ír a gyerekéről, szintén segítségre szorul...Bármit is tenne a gyerekem, soha de soha nem tudnék lemondani róla. Emlékeztetném magam még a nehéz időkben is, hogy ott van benne a jóság, csak felszínre kell kerülnie.

16 évesen megvezettek engem, amit könnyen elértek, hisz gyakorlatilag el voltam zárva a külvilágtól. A történtek után öngyilkossági kísérletet követtem el, és a kórházban senki sem látogatott meg. Apám évekig nem volt hajlandó hozzám szólni. Miután pszichés zavarok jöttek elő nálam, és pánikrohamok törtek rám, elvittek szakemberhez. A szüleimet is behívta a terapeutám elbeszélgetésre. Mindenért engem okoltak, felnőttként kezeltek, holott még gyerek voltam - annyira, hogy a lázadási korszakomat a mai napig nem éltem meg. A terapeutám olyan hatással volt az apámra, hogy sírva fakadt. (Aki mellesleg 20 éve sírt utoljára.) Az apám a mai napig nem ismerte be, hogy neki mint szülő kellett volna viselkednie, nem mint bíró, aki ítélkezhet mások felett, főleg úgy, hogy a történtekről semmit sem tudott.

Nem azt mondom, hogy én nem hibáztam, de visszagondolva, a szüleim nem megfelelően kezelték a helyzetet. Azért írtam le, hogy lásd, hova juthat a gyereked. Ostobaság, ha úgy gondolod, hogy ő ezt nem érzi meg. Állj mellé, segítsd őt, tudatsd vele, hogy nincs egyedül. Különben rosszabb dolgok is megfordulhatnak a fejében, amiket ha véghezvisz, már túl késő lesz. Nekem szerencsém volt. Vajon neki is az lesz?