Tizennégy éves lányom állandóan a gép előtt ül. Mit tegyek?

Komolyabb társadalmi probléma mint gondolnánk!

Ez csak az egyik formája a sok-sok tucatnyi függőségnek, amellyel - gyakorlatilag magunk is - küzdünk. Egy egész világ - a fejlett nyugati régió - szenved miatta, és összeomlani készül. A függőségeink többsége ma már digitális hátterű. Mindenki többfélétől is szenved, csak éppen még önmagának sem vallja be.

Mivel függőség, úgy működik mint a többi, mint pl. a drog. Akár önkéntesen, akár kényszerrel ha abbahagyjuk, jönnek az elvonási tünetek, és komolyan, könyörtelenül visszakényszerít a függőségbe, vagy egy olyan másik erősödik föl, amelybe ugyancsak belecsúsztunk.

Ez így - tanácsokkal - nem megy!!! Szemléletet kellene váltani. De az egész világnak!

A GYK használata is egy függőség! Az, hogy ideírom ezeket, az az ÉN saját függőségem!!! Először magunkon kell kezdeni, de a környezet megszégyenít miatta, ha megteszem. A függőséget mindig a szégyenből táplálkozó szorongás okozza. Ezt a belső feszültséget enyhíti. Legsúlyosabban ható függőségünk az, hogy másokat szavakkal, az általunk vélt (és kőkeménynek tartott) igazságok kinyilvánításával megszégyenítünk, és ezzel tápláljuk annak a függőségben maradását. Noha mi ezt nem így éljük meg, azt gondoljuk, hogy jót teszünk, csak segítünk, sőt ettől még kellemes érzésünk is támad (olyan érzés mint a káröröm). S ez a titkos élvezetünk ebben a saját függőségünkben tart.

Hosszasan sorolhatnám a téma megdöbbentő részleteit tovább. Inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy mindez a korunk elkényelmesedett jólétéből, és az élvezetekhez való könnyű hozzáféréstől (pl. egy pizza rendelés is az, de ezer van ilyen) alakult pár generáció alatt ki. Régebbi korokban az uralkodói körökben támadt fel, amelyet fényűzésnek neveztünk. Mai fényűzéseinket nem nevezzük, de nem is érezzük annak. Így működik a függőség.

A régi korokban ezt egy-egy háború állította le, s persze ha napjainkban nem lenne végzetes (atom), akkor ma is használna. A kényelmek, az élvezetek hozzáférhetetlenné válnának. 100 éve ez még használt. De a benne a sorozatosan megtörtént traumák beleégtek az akkori generációba. Dr. Máté Gábor megerősíti: A traumáinkat akaratlanul, minden esetben átadjuk valamilyen formában utódainknak, s az ugyanúgy valahogy adja tovább. Dédpapáink, nagypapáink traumái bennünk élnek, de más formában, és gyerekeinknek is átadtuk már pici korukban. Nem akartuk, nem tudtunk róla. A függőségeket - ahogy Máté Gábor deklarálja - a traumák váltják ki a megmagyarázhatatlanul bennünk feltámadó szorongásokkal. Azaz a háború, - ha rövid távon használ is - a későbbiekben a legnagyobb forrása annak, ami kiváltotta. Tehát tilos lenne, és küzdeni is kell azért, hogy ne legyen.

A küzdelem - bármilyen is az - a legnagyobb erő, amely növeli az önértékelésünket, amelyet az elkényelmesedettség a nullára visz le. Kényelem, élvezetek nélkül (de NEM nyomorban!) s a küzdelmes élet ami kivezet ebből. Feltéve, ha az állandóan, és mindenkinél feltámadó gondokat NEM csapásként éljük meg, hanem kihívásként arra, hogy küzdelembe léphetünk, amely felemel. Nem az eredmény a fontos. Nem a siker! Hanem - ha balul sült el, akkor is - Küzdöttünk érte!!! Csak ez számít! De a fogyasztói társadalom nem ezt mondja nekünk. Ezt a hamis fogyasztói szemléletet kell mihamarabb kiirtani mindenütt. S akkor nem kell háború sem. Akkor nem égünk mások előtt, hogy "rossz anya/apa vagyok", mert tiltok valamit a lányomnak, s ő utál ezért. Ha engedek akkor majd azért utál meg később, ha korlátozom, eljön az idő amikor megköszöni.

Mindezt csak társadalmi összefogással lehet véghez vinni, nem egyedül! Ezt a küzdelmet nekünk kell közösen lefolytatni, mert ha nem, akkor ő teszi meg, és minket meg lenéz: "ti szülők még erre sem voltatok képes!"