Tényleg ennyire működésképtelen a közös felügyelet válás esetén?

A történetben a férfi tag vagyok. Tavaly nyáron elváltunk a feleségemmel. Én maradtam a közös házunkban (természetesen vagyoni megállapodással, nem lett az exem kisemmizve) a két nagyobbik gyermekemmel ő elköltözött a lakásába a legkisebbel. A válást ő kezdeményezte, mint utólag kiderült egy másik férfi miatt. A gyerekek közös felügyeletben maradtak. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, mintha nálam lettek volna elhelyezve a nagyok, mert két hetente hétvégén vannak az édesanyjuknál.

Az exem azonnal össze is költözött az új udvarlójával, miután összeszedtem magam idén én is nyitottam egy hölgy felé, akivel úgy döntöttünk, hogy össze is költözünk. Ez elég sok új szabályt jelentett a gyermekeim számára, mert eddig kb. ki volt nyalva a fenekük, és a munka mellett nem volt időm sok mindenre, tőlük nem volt elvárás egy csomó mindenben (az exnejemnek főleg semmi). Kvázi mocsokban éltünk. Az új párom segített a háztartás rendbeszedésében, az időmenedzselés optimalizálásában. Ez rájuk is plusz feladatokat rótt. Nem kell nagy dolgokra gondolni, tartsák rendben a szobájukat, vigyék ki a szemetet, etessék meg a kutyákat. Nagyjából ennyi.

És itt jönnek a gondok. Az exnejem ezeket nem nézi jó szemmel. A gyerekek, mikor nála vannak folyamatosan panaszkodnak rám, hogy mennyi mindent kell csinálniuk. Az anyjuknál semmi szabály, semmi feladat. Tegnap emiatt össze is szólalkoztam az exemmel, mert fejemhez vágott olyan dolgokat, amik igazából féligazságok. A gyerekek szemszögéből persze egy csomó minden új, sőt terhes számukra, de semmiképpen sem káros. Mégis ki lettem kiáltva rossz apának. Pedig két munkahelyen dolgozom, hogy mindenük meglegyen, rohangálok velük napjában többször egyik edzésről a másikra. Gyakoraltilag hajnal 4:00-től este 22:00-23:00-ig talpon vagyok. És mégis a hátam mögötti kibeszélést, a hátbadöfést, a kibeszélést, a hálátlanságot, a fintorgást,a vállvonogatást kapom. Pedig nekem ők a legfontosabbak az életemben.

Tegnap márt azt mondta az ex, hogy magához veszi a nagyokat is, ha nem tudok velük rendesen foglalkozni. Hát, mintha kést forgattak volna meg bennem. De elgondolkodtam, hogy van-e ennek értelme? Hogy az anyjuk folyamatosan ellenem hergeli őket? Hogy folyamatosan bunkók velem/velünk mert két szalmaszálat arrébb kell tenniük? Persze anyánál nincsenek elvárások, szabályok, ott mindent szabad. Úgy érzem, hogy széllel szemben pisilek és elfáradtam. Nem akarom ezt. Így semmiképp, mert még jónéhány évbe ellenkampánnyal bele fogok rokkanni ebbe lelkileg. Egy normál családban a két szülő közösen, konzekvensen tudja nevelni a gyerekeit, de nálunk a gyerekek folyton a kisebb ellenállás felé húznak: az anyjukhoz.

Nem akartam őket soha elveszíteni, de kezdem nem érteni ezt az egészet. Hogy mi a picsáért küzdök egyáltalán. Van értelme? Olyan szépen tudnánk élni, ha egy kicsit belátóbbak lennének, vagy tovább látnának az orruk hegyénél (és ez vonatkozik az anyjukra is), mert amúgy, ha nem is vagyunk gazdagok, mindenünk megvan bőven.

Köszönöm, ha végigolvastad.