Mást is idegesít a kamasz gyereke?

Én is anyámmal vagyok így. Pont ezt szoktam mondani, ha mi más körülmények között találkoztunk volna, minimum nagy ívben elkerülném. Nagyon fura, hogy ilyen sokan vannak így.

A gyereked viszont tök jófej szerintem.🙂 Cseréljünk, adom anyámat a kamaszért😂

Egyébként amiket írtál, életkori sajátosság, finomodni fog még. Pl.a ruhás példánál én még kamaszt nem hallottam úgy fogalmazni, ahogy te. A hatosnak meg tuti, nincs gyereke, vagy még nagyon kicsi, fogják még meglepetések érni. Igen, nyersek, magukkal sincsenek kibékülve, nem hogy az időjárással. És akkor mi van? Szerintem túlérzékeny vagy. Felnőtt nőként már illik tudni mi áll jól, mit szeretsz hordani, attól függetlenül, hogy egy kamasz mit gondol róla. Nem kell foglalkozni vele, ha szerinted jó, akkor ne tőle kérj stílustanácsadást, ha kéretlenül adja, mondd, hogy nem veszed le, mert neked tetszik, cserébe te se öltözteted fel őt a saját ízlésed szerint.

Ha ennyire beszólogatós, az inkább azt jelenti, hogy saját magával nincs kibékülve. Ami mondjuk nem meglepő kamaszkorban, de érdemes ezt is végiggondolnod.

A ruhás sztorira: mondd neki, hogy téged bánt, ahogyan ezt megfogalmazza, ajánl más alternatívát.

Nagyon megértelek. Nekem 2 adhd-s gyerekem van, és szívtam miattuk eleget. Főleg a fiammal. Már voltak csúnya iskolai dolgok. Viszont rajta azt látom, hogy egyáltalán nem gonosz, nem rosszindulatú, egyszerűen csak nem tud uralkodni magán, viszont szándékosan soha nem bántana meg. Soha csúnya, sértő dolgot nem mond nekem.

A lányom ellenben! Most 13 éves, de gyakorlatilag soha egy pozitív mondat nem hagyta el a száját, soha. Az iskolában sincsenek barátai. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ugye állítólag a gyerek a szülő tükre, hogy most én tényleg ilyen vagyok?! Én jól kijövök az emberekkel, a kollégáimmal sem volt soha konfliktusom. De én is egyre inkább azt látom, hogy ilyen a természete. Anyám volt ilyen mindig, és a lányomban is ezt látom. Ahogy te is írtad, ha nem lennénk rokonok, bizony messzire elkerülném. Ahogy el is kerülöm az ilyen típusú embereket. Nálunk konkrétan az van, hogyha valami nem sikerül neki, én vagyok az oka. Pl, ha jó jegyet kap az iskolában, azt ő érte el egyedül, ha rossz jegyet kap, én tehetek róla. Miért is? Fogalmam sincs mit csinálnak az iskolában, néha megkérdezem, kell-e segíteni, a válasz általában az, hogy nem.

Most beteg vagyok, de sajnos nem igazán kapok semmi segítséget tőle, inkább kigúnyol. Folyamatos vicceket csinál abból, hogy nincs hajam. Annyira meg tud vele bántani, de nem érdekli.

Én is azt tervezem, hogy ahogy felnő, szépen fokozatosan ritkítjuk a találkozásokat. Elég szép kislány, okos is, jó tanuló, majd ellesz ő nélkülem is.

Erre szokták mondani,hogy a barátaid megválogathatod, de a családod nem.

Amúgy én is ilyesmi vagyok. Főleg, amit utoljára írtál, az nagyon jellemző. Csak az én anyukám nálad keményebb stílusú, nem sértődik meg, néha vissza is szól.

Hidd el meg fog javulni. Néha én is értem, hogy túlzásokba estem, de előbb vágatnám le a lábam, minthogy bocsánatot kérjek.

16/l