Milyen tanáccsal látjátok el a gyereket ha valaki piszkálja az iskolában?

Engem a biztos családi háttérrel vérteztek fel. Nem volt túl sok konfliktusom, általában mindig jóban voltam mindenkivel, de elég hamar fel is fogtam, hogy én értékes vagyok, és nem méltó a piszkálásra, ha valaki piszkál, akkor ő saját magában bizonytalan, és ezért képes voltam nem foglalkozni vele, és továbbra is barátságos maradni.

Alsóban voltak még olyan piszkálódások, amikre emlékszem, hogy nehezebben tűrtem, egyszer beszélgetett el a bátyám néhány osztálytársammal, az segített. (Az akkor már egy oda-vissza piszkálódás picit elfajult esete volt, nem voltam teljesen ártatlan, de legalább vége lett, és én is megtanultam, hogy hogy NE kezeljem a piszkálást.)

Én így utólag azt érzem, hogy azért tanultam meg viszonylag hamar a helyén kezelni a piszkálókat, mert otthon a szüleim soha sem piszkáltak, mindig azt éreztették velem, hogy értékes vagyok, és minden egyedi tulajdonságom is az. Így tudtam, hogy ha elmondanám mivel piszkálnak, akkor is mellettem állnának és biztosítanának róla, hogy nincs velem semmi baj.

Ezen kívül a tesómmal edzettünk, mint minden rendes testvér, mi is martuk egymást időnként. Anya utólag elmondta, hogy sokszor ilyenkor direkt nem szólt bele, hagyta, hogy magunk megtanuljuk elrendezni a konfliktusokat (amíg nyilvánvaló erőkülönbség, elnyomás nem alakult ki). Emiatt én valahol az egyik fentebb említett pedagógust is megértem. Valahol segít a gyerek személyiségfejlődésében ezeknek a szituációknak a megélése és feldolgozása is. Aztán persze a pedagógus azért pedagógus, hogy tudja mikor kell tényleg közbeavatkozni, és igazságot tenni.