Miért kísérik el a szülők a gyerekeiket felvételit írni vagy nyelvvizsgázni?

Van olyan szülö, aki így akarja a gyereket gyereksorban tartani, vagy olyan gyerek, aki így jobban biztonságban érzi magát, van, ahol a kísérgetés a függöségben tartás eszköze, és van, ahol símán csak az összetartozást és szeretetet fejezi ki.

Ez minden esetben más, egy általános választ nem lehet rá adni.

Engem mindig elkísért anyukám, mert megkértem rá. A vizsga az egy feszült helyzet, nekem kellett, hogy ott legyen, nyugtatgasson, bátorítson. Sosem lógtam ki a sorból, soha nem én voltam az egyetlen, akit elkísért valaki.

Ettől függetlenül nem nőttem össze anyukámmal, elmentem az ország másik felébe egyetemre, és azóta magam intézem a dolgaimat. De ma sem csinálnám másképp.

Miért kísérik el a szülők (barátok, rajongók) a 30-40 éves sportolókat is a világ másik végére egy versenyre?

Kb. ezt is kérdezhetted volna.

Engem mindig féltettek, nagymamámmal éltünk, ő ha iskola után 10 perccel nem voltam otthon már hívta az iskolát - miután kaptam mobilt, engem.

Már a középiskolai felvételin kissé cikinek éreztem, hogy új iskola, új emberek, erre anyámmal megyek pisilni, mint egy ötéves..

Ő nem igazán bátorított, nyugtatott, inkább mindig felidegesített, hogy tudom-e mert szerinte nem tanultam eleget, mi van ha nem sikerül, minden emberrel szóba állt és hülyeségeket kérdezett, ha már egyedül kellett volna lenni, jött volna utánam...

12. osztályban nyelvvizsgára is jött velem, mondjuk ott épp egy másik csajjal is vele volt az anyukája - igaz, őt kocsival vitte, azért.

Az utolsó az egyetemi felvételi alkalmasságija volt, senki nem vitt szülőt, de anyám nem akarta, hogy egyedül menjek Pestre, mert még bajom esik... aztán miután felvettek, naponta többször felhívtak, élek-e még.

Utána már az egyetemi teendőket én intéztem, egy állásinterjún volt velem de azért, mert valami ismerősének az ismerőse volt a főnök. Persze igyekezett helyettem beszélni, nyitottam a szám de már ő mondta, én meg kb. fogyatékosnak éreztem magam.

30 elmúltam de most is épp facebookon írogat, még mindig ugyanúgy aggódik és érdekli az életem, mint feleennyi idősen.

Én nagyon félős, pánikolós típus vagyok. Ahova lehet a mai napig mindig kérem, hogy kísérjenek el, ha valaki ráér és megteheti (pl.:párom, anya, tesóm).

Érdekes a vizsgáimra mégsem kértem soha, hogy kísérjenek el. Hétköznapibb ügyintézésre, orvoshoz inkább.

Ha jól értem, középiskolásokkal kapcsolatban kérdezel – ha így van, nekem is furcsa, engem sem kísértek akkor már sehová.

Általános iskolás gyerekeknél azért más a helyzet, bár ahogy az előttem szólók írásaiból látszik, van, hogy ez a szülő igénye (pedig a gyereknek már ciki), és van, hogy a gyerek igényli. Az utóbbit meg tudom érteni, sőt, a fiamról el is tudom képzelni, hogy ha mondjuk 6.-ban vagy akár 8.-ban felvételizni fog, akkor megkér, hogy menjek vele, egyszerűen mert megnyugtatja, ha ott vagyok (és pl. mert utána van kinek elmesélnie, mi volt). Ezesetben nem mondanék nemet, és az sem érdekelne, ki mit gondol erről.

„A szülők miért nem adnak egy kis önállóságot a gyereknek az állásinterjúra sem fogják majd elkísérni.”

Ezek a típusú érvek elég buták (bocs), kb. olyan, mint mikor azzal jönnek, hogy úristen, nem köszön a 3 éves gyerek, milyen felnőtt lesz belőle?!?(Elárulom, én még 6 évesen is utáltam köszönni, mert félénk voltam, csak elrebegtem egy „csókolom”-ot, szerintem legtöbbször meg sem hallották – és felnőve mégis köszönök mindenkinek.)

Én is elkísértem a lányaimat a felvételikre és a nyelvvizsgára is. Hogy miért? Mert ők megkértek rá.

Jó is volt, mert a várakozás idejét dumálással töltöttük, kicsit elterelődött a figyelmük a felvételiről/vizsgáról.