Elment a kedvem a gyerekvállalástól, ugye notmális ez?

Nagyon sajnálom :(

Az a nő egy szemét. Hidd el, épeszű ember nem válik meg a gyerekétől.

Anyukáddal mi van?

Megértelek, nekem kiskoromban meghalt anyukám, apu gyorsan újraházasodott (mint később elmondta, leginkább azért, mert nagyon félt tőle, hogy mi lenne velem, ha vele is történne valami), és hasonlóan „kedves” mostohám volt, 18 évesen el is költöztem. Én olyanokat hallgattam otthon folyton a mostohaanyámtól, hogy miért nem dolgozom már 14 évesen (wtf?), de mikor a féltesóm ebbe a korba ért, érdekes módon, őt nem fogta volna már munkára (és 30 évesen is otthon lakik velük).

Nekem is elég gyatra képem volt az anyaságról ennek köszönhetően, rettegtem tőle, hogy olyan agyhalott nővé válnék tőle, mint ő (nem ment vissza dolgozni, az életét a házimunka, a család emiatti hálátlansága feletti kesergés , valamint mások szidása tette ki attól kezdve). Végül mégis lett gyerekem, és bár legnagyobb rémületemre időnként feltörtek belőlem a mostohanyáméhoz hasonlón szavak belőlem (sajnos a beégett dolgokat elég nehéz felülírni), sikerült „normális” anyává válnom.

Szóval szerintem igen, normális, hogy a rossz tapasztalatok megrémítenek, de semmi sincs előre kódolva, rajtad múlik, hogyan csinálod, az már jó, hogy tudatosítottad magadban, mit nem szeretnél tenni majd a gyerekeddel.