Akinek szülés utáni depressziója van/volt azt a férje hogy támogatta?

Meghallgatott, sokat beszélgettünk, sokat kenyeztetett, torodott velem.

Nem ment bele a vitaimba. (sajnos eleg ingerult voltam, de inkább megnyugtatott mintsem leallt volna velem veszekedni) Segitett a ha latta, hogy faradt vagyok, ha nem latta akkor is mindig tettrekesz volt.

Hétvégén es délután ha otthon volt, sokat foglalkozott a babankkal így nekem maradt idom a haztartasra es kicsit magamra is.

Sokszor kerdezte szeretnek-e kicsit egyedül lenni, de inkabb veluk akartam lenni hármasban.

Őszintén mondom, imadom. Most várjuk a második babankat, tudatosan készülünk a letargikus idoszakra. Remelem most hamarabb tul leszunk (leszek) rajta. Azert engem meglepett, hogy így osszeomlottam így nalunk az vezetett ki ebbol, hogy en megtanultam elfogadni a segítségét.

Persze ennek a másik oldala az, hogy én is maximalisan támogatom őt az élete minden teruleten ha kell.

Azert az hozzatartozik, hogy en annyira nem voltam (szerintem) depressziós, mint amennyire azok az edesanyak akik mar a babajuk elletasara is keptelenek. En inkabb "csak" feszult voltam, faradt es bizonytalan