Anya vagyok, de nem vagyok anyának való. Mi a megoldás?

Én megértelek, de szerintem ne hidd azt, hogy te nem vagy anyának való. Ahogy te is jól látod, egyszerűen csak mindenkinek van az a gyerekes korszak, amit nem neki találtak ki. Sokan pl. alig várják a 2-3 éves kort, nekem meg pont az a legnehezebb. Az újszülöttkort, a kisbabakort imádtam mindkét gyereknél (persze olyankor is néha tele volt a bugyrom, de sokkal ritkábban), de utána sokkal nagyobb kihívás volt a naggyal is ez a 2-3 éves kori időszak, és most a kicsivel is. Utána nekem megint tök jó volt, mármint a nagynál, amikor már 4-5 éves lett, és már lehetett társasozni, közösen építeni, mesét olvasni, vagy például el lehetett vele menni normálisan sétálni, kirándulni, és nem az volt már neki a poén, hogy rohangál ide-oda, vagy cipelteti magát.

Az öccsénél is például ezt élem meg most nagyon nehezen. Én szeretek kimozdulni, de egy éppen csak háromévessel nem egyszerű, mert hamar elfárad még a lába, akkor vinni kell, a derekam már így is romon van, nehéz is már, nem bírom el hosszú távon. Ha meg még nem fáradt, akkor is nehezen jutunk el a-ból b-be, mert mindig másfelé akar menni, mint amerre az úticél van, ide futna, oda futna, én meg győzök rohanni utána, hogy ne lépjen le az útra, vagy harcolunk, hogy igenis fognia kell a kezem.

Ja, és igaz, kimozdulni szeretek, de a játszóteret én sem csípem, az nekem is unalmas, ráadásul úgy játszik a fiam, hogy állandóan ugrásra késznek kell lenni mellette, nem az a nyugiban homokozós típus :D

Na meg igen, nekem is elég nagy igényem volt rá mindig is, hogy egyedül legyek. Na ez az, ami már jó ideje nincs meg. Sosem vagyok egyedül itthon. Nagyszülői segítség nagyon kevés van (dolgoznak még mindannyian), mi meg vagy dolgozunk, vagy a gyerekekkel vagyunk itthon.