Ti miből tudtátok?
Sziasztok!
Talán nem ez a legjobb hely, de jól jönne egy-két jótanács. Nem kérek győzködést, inkább csak tapasztalatokra lennék kíváncsi, már csak azért is, mert az én életem, végső soron én döntök, csak elbizonytalanodtam.
Ti honnan tudtátok, hogy akartok gyereket/alkalmasak vagytok anyának?
Én 27 vagyok, egyelőre stabil kapcsolatom nincs, és nem is igazán vágyom rá. De ha keresgélni kezdek, akkor ezt a kérdést azért az elején illik tisztázni.
Én sosem voltam "gyerekpárti". Már hét évesen is utáltam babázni, kerültem, mint ördög a szentelt vizet minden babát. Egyszerűen az élethű babáktól sírva fakadtam. Aztán tizenévesen, sőt huszonöt éves koromban is biztos voltam benne, hogy nem akarok saját családot. Viszont azóta hallgatom, hogy nélküle nulla vagyok, ez az élet értelme, magányos leszel, mert senki nem nyitja rád az ajtót, majd megbánod, nem lesz miért élned, mi lesz, ha beteg leszel, stb. Ez bizonytalanít el. Nagyim mindig azt mondta, hogy én voltam az egyetlen, akiért megérte élnie. Tehát valami lehet benne.
Viszont van egy másik oldal. Két hosszú, stabil kapcsolatom volt, és az a vágy, hogy legyen egy "kicsi mi", sosem jött. Sőt, kétszeresen figyeltem a védekezésre egy idő után. Igazándiból inkább eloldalgok, ha babákról van szó, többnyire, egy "ja, aranyossal" letudom. Ezzel együtt vannak dolgok, amiket tudok magamról. Például, hogy rosszul tűröm a kötöttséget, a hisztit, szeretek egyedül lenni, sőt ki nem állhatom a zajt. Ezen kívül szeretem a munkám, és mivel versenyszféra, gyorsan pótolnának, nem lennék túl kelendő gyerekkel és nem is tudom, hol kötök ki végül. Aztán van egy olyan is, hogy nem tudok függni mástól, fusztrált leszek, ideges. De azt is látom, hogy én magamra leszek utalva a jövőben, mert nincs közeli családtagom a nyagyszülőkön kívül, tehát azt a "luxust", hogy esetleg egyedülálló szülő leszek, nem engedhetem meg. Tudom, hogy ez másnak sem könnyű, de ha legalább vannak fix emberi kapcsolatok, megkönnyíti. Nekem pont azok hiányoznak. Nagyim szerint, jó anya lennék.. És mégis, azt érzem, hogy nem tudnám feladni a szabad életem, anélköl hogy ne éreznék majd úgy, hogy eltoltam az életem.
És mindezek ellenére, az is megrémít, hogy talán sosem leszek kész erre a lépésre.
Összegezve, nem érzem a vágyat az anyaságra, sok érvem is van ellene, mert ezeket sem lehet félresöpörni. De ha megbánom később? Vagy ha azt bánom meg, hogy lett gyerekem, ahogy anyám? Én nem tudnék lelépni tiszta lelkiismerettel, vagy megszabadulni a gyerektől. De esetleg az érezném, hogy az egész éeltem elrontottam.
Szóval nagyon hálás lennék pár szempontért. :)
válasza:Számomra mindig egyértelmű volt, hogy sok gyermeket szeretnék és tyúkanyó típus vagyok/leszek. Fiatalon akartam férjhez menni és édesanyámhoz hasonlóan a 20-as éveim elején szülni az első babát. Én sem voltam babázós típus kislányként, nem szerettem szerepjátékozni, most is utálok bábozni (pedig óvónő vagyok). De az nem is volt kérdés, hogy lesznek-e gyermekeim.
Az első elég sokat váratott magára, majdnem 6 évig vártuk, mielőtt megfogant, így voltam 26 éves a születésekor. Amikor már egy ideje sikertelenül próbálkoztunk, akkor is biztos voltam benne, hogy össze fog jönni, tényleg el se tudtam képzelni, hoy ne lehessek édesanya. Most 27 vagyok, a másodikat várjuk, de már most alig várom a következőket. 😄
Nem tudom, hasznos-e ez így számodra. Minden esetre az biztos, hogy nálam elemi dolog volt mindig is, hogy lesz egy nagy rakás gyerekem meg egy szerető férjem. Ha nem így lett volna, hanem dönteni és mérlegelni kellett volna, nem tudom, lennének-e. Ezt szerintem érezni kell.
válasza:Igen, ez az érzés hiányzik. Akárhogy próbálok érezni valamit, nincs semmi. Semmi támpont. Ha belegondolok, néha arra jutok, hogy egy olyan férfival, akiről tudom, hogy tényleg engem akar, és képes megadni azt a "szabadságot", amire nekem szükségem van (és most senki ne megcsalást értsen, csak annyi, hogy időnként elutazok egyedül), akivel tudom, hogy együtt öregszünk meg, azzal nem érezném, hogy bármi hiényzik az életemből. Tehát nem látom magam gyerekkel. Olyan világvégének érzem.
Csak az a mondat nagymamámtól. Hogy majd 10 év múlva, ha kezedbe adják a sajátodat, megtudod.. Miközben azt érzem, hogy ezt a kötöttséget és felelősséget nem tudnám vállalni..
válasza:Én is 27 vagyok és most értem meg a gyerekre. Sose voltam az a babázós típus, most se vagyok az. Más gyereke aranyos, de nem tudok olvadozni tőle, viszont a sajátomat már most imádom. (36 hetes kismama vagyok) Férjemmel úgy éreztük, hogy megkoronázná a kapcsolatunkat egy gyerkőc. Nagyon bensőséges a viszonyunk, sok közös programunk volt, utaztunk, éltünk, karriert építettünk/építünk és mostmár hiányzott még valaki az életünkből. Előző hosszú kapcsolataimban nem éreztem, hogy készen állnék egy gyerekre, de még a házasságra sem.
Szerintem nem kell most eldöntened, hogy akarsz-e babát vagy sem. Találd meg életed párját, éljetek és majd úgyis érezni fogjátok, hogy kell-e még egy személy a kapcsolatotokba vagy se. Ne hallgass senkire, se idegenre se a nagyidra, csak magadra.
válasza:Éreztem, hogy kell.
Boldogok voltunk nélküle is. Utazni is jó, világot látni jó, de az utazások kapcsán is azt éreztük, szeretnénk ezt megosztani a gyerekeinkkel is. Megmutatni nekik mindent, megismertetni őket a világgal... stb.
Ha nem érzed, ne vállalj. Észérvek kellenek ugyan a gyerekvállaláshoz, de nem ahhoz, hogy egyáltalán vállalj-e, hanem hogy mikor és hogyan, milyen feltételekre, de az alap döntés zsigeri.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!