Ez annyira felemészt?

Most lesz 2 hós a kisebbik babám. A nagy 2,5 éves. És ez annyira felemészt, annyira rosszul érint, hogy nem tudok mind kettővel annyit lenni. Főleg a nagyobbikkal mostanság. Olyan érzésem van mintha kicsit megszakadt volna az a kötelék köztünk.

Pedig annyira igyekszem vele is minél többet lenni, de mivel egyedül vagyok itthon velük. Semmi segítségem így néha alig tudok. Mert van hogy a kisebbiket le se tudom tenni ha fent van. Meg néha keveset is alszik.

Ha alszik és játszom a nagyobbal és épp ébred. Mennem kell a nagy alig enged és olyan keservesen tud sírni olyankor. Pedig mondom neki, elmagyarázom. Meg az együtt alvás is. Soha vagy nagyon ritkán bújt az apjához. Most meg magától bújik ha a kicsi felébred. Multkor is ez annyira rosszul esett nekem. Meg néha türelmetlen is vagyok vele. Mert ugye nem egyből tudok menni és ellezd hisztizni. Főleg ha fáradtabb is vagyok. És olyan rossz mindig azt mondogatni neki, hogy mindjárt, máris megyek.

Amúgy nagyon szereti a testvérét. Piszilgatja, gondozza, pelust cserél neki, vígasztalja, énekel neki stb.

Csak az ilyeneken látszik, hogy nagyon hiányol engem. Van mikor egy kis lehetőseg van a napban, hogy összebújjunk. Alig akar elengedni.

És ahogy telik az idő egyre nehezebb. Nem birom már. Ez a legnehezebb része az egésznek. Annyira szar anyának erzem magam emiatt.

Pedig igyekszem. Minden olyan percet a naggyal töltök. De egyszerűen nem tudok 100 felé szakadni.

Mikor lesz ez a része könnyebb? Mert most kezdem szinte minden este álomba sírni magam.