Félek, hogy nem tudok jó anya lenni! Mit tegyek?

Előre le szeretném szögezni, hogy nem, nem vagyok terhes jelenleg, csak átfutott az agyamon néhány dolog.

Szörnyű családi háttérrel rendelkezem, édesapám fizikiailag és lelkileg is bántalmazott egészen néhány éves korom óta, ha édesanyám agya is elborult, ő is képes volt ütni ököllel. Édesapám szintén nehéz családi hátérrel rendelkezik, azt mesélte nekünk, hogy az apja a kertben malacvágó késsel kergette, és hogy becsüljük meg, hogy ő nem ilyen, mikor egy 2 literes vizespalackkal arcba vágott, ha nem vittem ki a tényárom a mosogatóba. Ennek ellenére volt, hogy kiállt értem édesanyám, de legtöbbször hagyta, hogy megverjenek, csak mert féltette magát és nem akart mégnagyobb vitát. Bátyám mindössze 1 évvel idősebb nálam, mégis talán jobban bántalmazott, mint bárki más. Nem volt képes eltűrni, hogy a szüleink jobban szerettek engem, mint őt, ezért ha kettesbe maradtunk, folyamatosan bántalmazott. Szörnyűséges dolgokat tett velem, mikor mindössze 6-9 éves lehettem. Kalapáccsal fejbevágott, miatta az ajtóba futottam és a hónaljamat szétvágta az üveg, fulladásközeli állapotig fojtogatott, de pl. olyan mindennapos dolgok is voltak, hogy a hajamnál fogva rángatott, vagy az egész alkarom szétkarmolta.

Tudni kell rólam, hogy én nagyon kicsi korom óta imádom a kisgyerekeket, babákat. 15 évesen már 2 teljes napra rám lehetett bízni egy óvodás korú gyermeket, mert a gondját tudtam látni. 14 éves koromtól kezdve tervezgettem, hogy mi lesz a leendő gyermekem neve. Sokszor megkérdeztem édesanyám, hogy neki melyik név tetszik jobban, vagy csak szimplán elsoroltam, hogy nekem milyen nevek tetszenek. Arról is ábrándoztam, hogy látom a kisfiam, ahogy a homokozóban ülve játszik, és egy gyönyörű kisember. És egyszer édesanyám benyögte, hogy ő neki ezek felnőttként sem jutottak eszébe, mert ő tulajonképpen soha nem is akart gyereket, csak apa erőltette rá ezt az egészet, ő a karrierjének akart élni. Ahogy így visszagondolok, ebben a szellemben nevelt is minket. Kora reggel elment a munkába, este 6-7-ig színét se láttuk, és pont nem érdekelte, hogy mit eszünk, hogy vagyunk, hol vagyunk, mit csinálunk.

Megfogadtam már nagyon régóta, hogy nem fogom a szüleim példáit követni, egy ütés, egy pofon nem fogja a gyermekemet érni, egy olyan szó, mondat nem fogja elhagyni a számát, amivel benne kárt tudnék tenni. Ennek ellenére, mindenhonnan azt hallani, hogy az ember úgy fog viselkedni a gyerekével, ahogy vele tették azt a szülei. Lásd, édesapám esete. Attól is félek, hogy a szeretetemmel megfojtanám, szeretetféltésből nem engedném el sehova, elkényeztetném, mert mindent meg akarnék adni neki, mindent elnéznék neki stb.

Egy mondatban leírva, félek, hogy nem tudnék jó anya lenni. Nem könyvekből akarok tanulni, és fejleszteni magam, mert pl. csak a saját magam vagy bátyám történetét nézve sem lenne bármilyen haszna egy afféle könyvnek. Honnan, kitől tudnék kicsit tájékozódni, tanulni ez ügyben?

Tudom, hogy ez egy nagyon összetett téma, nincs egy kifejezett ideál, aminek meg kéne felelni szülőként, hogy csak így lehet az ember tökéletes szülő, de mégis, szeretném ha tudnátok tanácsot adni! És elnézést, amiért nagyon hosszúra sikerült a történet, csak szerettem volna kiadni végre ezt magamból, kicsit megkönnyebülni és azt is, hogy ti is belelássatok a történetembe. Előre is nagyon szépen köszönöm a segítő jellegű válaszokat!