Milyen egyedül álló anyukának lenni?

Iszonyatosan nehéz, le se tudom írni mennyire, ha egyedül neveled a gyereked.

Főleg lelkileg, de a mindennapi teendők, a stressz, az, hogy nincs aki felváltson, 24 órában össze vagy zárva vele, ez mind baromira megterhelő.

Lehetsz beteg, történhet bármi, mindig mindent neked kell megoldanod.

De megoldható!

Ráadásul gyerekkel is találhatsz magadnak új párt, persze nem olyan könnyű, de ez is lehetséges.

Őszintén szólva én tök pozitívan éltem meg. Egyszerűen muszáj volt kimondani, hogy ez így nem mehet tovább, és nem bírunk együtt élni. Utána úgy éreztem, hogy végre újra kapok levegőt! Ez kb. a terhességem félidejében történt. Az első felét végigidegeskedtem, állandóan veszekedtünk, paráztam a volt párom fenyegetései miatt is ("ha el mersz hagyni, úgyis elveszem tőled a gyereket egyszer", meg "azt ne hidd, hogy elismerem a sajátomnak, az kéne még, hogy az én pénzemből akarjál élni nélkülem, valami másik pasassal"), de végül rászántam magam. Volt még egy-két fenyegetőzés, de aztán végleg eltűnt az életünkből, önként és dalolva. Ja, az apai elismerő nyilatkozatot még aláírta, mert az valamiért piszok fontos volt neki, aztán tényleg eltűnt a balfenéken.

A fiamat ötéves koráig neveltem egyedül, és nem mondanám, hogy ez rossz időszak lett volna, sőt, nagyon jól megvoltunk kettesben is. Sosem volt olyan élményben részem, mint amit időnként itt olvasok, hogy a gyerek szívhezszólan kérdezgeti, hogy neki miért nincs apukája, mivel az én gyerekemnek kezdettől az volt a természetes, hogy csak mi ketten vagyunk, de azért azt is tudta, hogy van apukája neki is, mert gyerek csak úgy születhet, ha van apuka is, és anyuka is, csak hát az ő apukája nem él velünk, messze lakik (ez nem is volt kamu, tényleg külföldön él, amennyire én tudom). Amikor nagyobb lett, beszéltünk arról is, hogy miért ment el az apukája, hogy ennek az volt az oka, hogy mi ketten nem jöttünk ki jól egymással, és nem szerettük egymást eléggé ahhoz, hogy el tudjuk viselni a másik hibáit (nyilván nem fogom azt mondani a gyereknek, hogy "az apád egy agresszív gyökér", szóval valamennyit én is szépítek persze, de nem nevezném hazugságnak azt, amit tőlem hall, csak nem akarom olyan részletekkel terhelni, amikkel egyelőre nem szükséges foglalkoznia). De úgy amúgy nem is érdekelte sosem a vér szerinti apja. Most már 8 éves a fiam, tudja, hogy a párom a nevelőapja (még szép, hogy tudja, hiszen emlékszik rá, amikor megismerte, amikor összeköltöztünk, és arra is emlékszik, amikor még csak ketten voltunk), és tudja, hogy van egy vér szerinti apja, akit nem ismer, de a páromat tekinti apjának.

Egyébként meg nem volt rossz dolog egyedülálló szülőnek lenni, csak anyagilag. Na az tényleg rossz volt. Meg persze, így utólag visszagondolva, nekem egy csomó dolog nem is létezett, ami másoknak természetes volt. Hogy én csak gyerekkel tudtam elmenni bevásárolni, és utána a szatyrokat is egyedül cipeltem. Hogy éjjel is ki kell pattanni a fürdőkádból, ha az alvó baba szájából kiesik a cumi, és elkezd sírni. Hogy este, vagy hétvégén sem lehet csak úgy leugrani a kisboltba, hanem előtte a gyereket is fel kell öltöztetni, és vinni kell magammal. Hogy bármilyen gyerek nélküli kimozdulás itthonról komoly szervezést igényel, hogy legyen kire bízni, én meg időben hazaérjek. Ezek nyilván máshogy vannak, ha az ember nem egyedül neveli a gyerekét, de nekem újdonság volt ez, amikor a párommal összeköltöztünk.

Viszont igazából mi nagyon vidáman elvoltunk mindig is, jöttünk-mentünk a városban, itthon ökörködtünk, együtt sütöttünk-főztünk, táncoltunk mindenféle idióta zenére, kirándulni jártunk a nagyszülőkkel is, de kettesben is, összejártunk a barátaimmal (ez sajnos már nincs meg, minden közeli barátom külföldön lakik már sajnos), szóval elég vidám és mozgalmas volt akkor is az életünk.