Ti miért szeretnétek gyereket?

Nem társadalmi elvárásnak mondanám, inkább egy bizonyos kor után megérett bennem rá a vágy, bár mindig is szerettem volna gyerekeket, de lassan már reálisan is el tudom képzelni. Egyszerúen a jövőképem az, hogy lesz két gyermekem, nem is tudom gyermektelenül elképzelni az életem.Most még nem állok teljesen kész lelkiekben, először szeretnék férjhez menni, nekem ez fontos, hogy utána legyen gyerek. Szerintem bárki, aki babát szeretne, annak ellenére hogy szeretné, a terhesség elején, allatt, után mégis egy csomó kétely merül fel benne, szóval ez a mikor áll rá valaki készen, egészen relativ.

A negativ gondolatokat szreintem optimizmussal lehet leküzdeni - egyszerúen az élet minden területén bármi rossz megtörténhet, de nem szabad ezeket magunkba szugerálni. Kirándulni se úgy mész, hogy jaj, mi van ha lezuhan a repülő, mi van ha belefulladsz a tengerbe, a párodban is megbizol, és nap mint nap azon rettegsz, hogy mi van ha megcsal, elhagy, elhanyagol....Ugyanigy magamban, az értékeimben is bizok, a gyerek legjobban a példákból tanul, tehát sokat számit, hogy jó példát mutassunk a párommal. És persze, mivel optimista vagyok, bizom benne, hogy egy testiekben, lelkiekben egészséeges, kiegyensúlyozott, boldog embert sikerül nevelnem aki jószivű és jó itélőképességű.

Mindig tudtam, hogy szeretnék majd gyereket, bár gondolom gyerekként inkább azért, mert "ez az élet rendje". Aztán felnőttként, miután megtaláltam a páromat, éreztem is konkrétan, hogy vágyom már rá, szeretném átélni.

Onnan tudtam, hogy készen állok, hogy elég reálisan láttam (utólag is ezt gondolom), hogy mivel jár, de nem féltem tőle, úgy voltam vele. Erős volt a vágy, és tudtam, hogy képes leszek meghozni az áldozatokat, amivel jár.

Negatív gondolatok... hát, igyekeztem nem gondolni arra, hogy beteg lehet a babám, vagy bármi rossz történhet. Elsőre amúgy történt, elvetéltem 9 hetesen. Másodjára ugyanazt csináltam, mint elsőre, igyekeztem arra gondolni, hogy minden rendben lesz. Mást nem nagyon tud tenni az ember úgysem. Ami a későbbieket illeti, bízom benne, hogy sikerül normális embert nevelnünk belőle, és nem lesz bűnöző. Az értékrendjét is nagyrészt tőlünk kapja, remélem, sikerül ezt jól átadni. Ami a szexuális orientációt illeti, nem örülnék, de elfogadnám (kénytelen lennék).

Nekem a legnagyobb félelmem a beteg, sérült gyerek, ami ellen ugye nem tehetek semmit, csak remélhetem, hogy nem lesz az. Illetve, amit lehet (nem dohányzom, nem iszom, vigyázok magunkra terhesség alatt), azt megteszem, de sajnos így is van rá ugye némi esély. Ez a félelem azért nem mindennapos rettegést jelent, de azért eszembe jutott időnként, bár igyekeztem elhessegetni. Szerencsére egészséges a kislányom.

30 éves vagyok, nő, egy gyerekem van (27 voltam, mikor született), most szeretnénk még egyet.

1. Ezt nehéz megválaszolni,hogy miért,de egyszerűen vágytunk rá. Nagyon fiatalon ismerkedtünk meg a férjemmel és ezt kiaknázva viszonylag fiatalon is szerettünk volna gyermeket vállalni.

2. Több évig babysitterkedtem,mindig is szerettem a gyerekeket,de onnan tudtam,hogy készen állok a sajátra,mikor már nem azt éreztem,hogy "jó volt a gyerkőcökkel,de most már jó lesz hazamenni és hátradőlni",amikor úgy gondoltam,már bírnám ezt 0-24-ben.

3. Már 2,5 és 4,5 évesek a gyerekeim,de még mindig időnként belém hasítanak bizonyos félelmek. Pl. ma is volt egy ilyen reggel,általában én viszem őket bölcsibe,oviba,de ma a férjemmel mentek,egy ideog együtt haladtunk,majd miután különváltak útjaink és még messziről hallottam a hangjukat,majdnem elsírtam magam,hogy remélem nem történik valami velük,mert azt nem élném túl, ők a legfontosabbak az életemben,nagyon rossz volt elválni tőlük (beleértve a férjemet is). Ilyenkor egyébként igyekszem gyorsan elterelni a gondolataim és nem sokáig rágódbi a dolgokon, általában sikerül és akkor hamar meg is nyugszom,nem szabad táplálni a félelmeket a tépelődéssel,de természetes,hogy egy szülő tele can aggodalmakkal és kételyekkel.

29 éves, 2 gyerekes anyuka

1) Mert szerettünk volna saját családot. Egy új "életbe" lépni.

2) mai napig előfordul, hogy azt érzem az anyaság meghaladja a képességeimet. Főleg egy nyűgös, hisztis, alig aludt hét után. Ez közhelyes lesz, de aztán rájuk nézek és rájövök Megéri.

Terhesség alatt azon aggódtam, hogy én nem érzem azt a nagy anyai ösztönt. Aztán Rájöttem, hogy csak mozgolódni kezd a gyerek már ébredek hozzá, ez lehet az anyai ösztön.

3) próbáltam és próbálok ilyenekre nem gondolni. Bármikor lehet bármi gond, majd akkor aggódom.

30N