Nem akarok gyereket, de ő igen? Hogy lehet ezt megoldani?

Ismerős a téma:))

Annyi különbséggel, hogy én szeretnék majd, de csakis kizárólag jó és fix anyagi háttérrel, és amikor már úgy érzem hogy 0-24ben tudok egy kicsivel foglalkozni.

Na meg nem is áll úgy anyagilag a párom, hogy az számomra megfeleljen, mert én ezer éve eldöntöttem hogy nem akarok a kisbabámon spórolni, és szeretnék neki mindent megadni:) Jelenleg idegileg sem állok rá készen egyébként. Egyelőre még együtt vagyunk, de én már nagyon unom a gyerektémát.

Ami titeket illet, valamelyikőtöknek be kell adni a derekát. Vagy te vállalsz babát, vagy a párod mond le a gyerekről. Ha nem tudtok megállapodni,akkor ebből sajnos szakítás lesz.

Nem kidobott 11 év. Csak egy szép időszaka az életednek.

Ebben vagy enged valamelyikőtök(és ez a tüske örökre kettőtök között marad), vagy különválnak útjaitok, és kerestek olyan partnert, akivel közös a cél (mert nálatok nem).

Ez sajnos egy olyan kérdés, amiben nincs kompromisszum. Már az elején jeleznie kellett volna a vőlegényednek, hogy márpedig neki kell gyerek és akkor időben tovább tudtatok volna lépni. 30 éves vagy, őszintén, nem valószínű hogy megváltozik a véleményed. Én is így vagyok a dologgal és kb. 15 éves korom óta hallgatom ahogy elnéző mosollyal mondogatják hogy jaj majd megváltozik!- hát nem. Én is már az elején tájékoztattam a barátomat, azóta is elég gyakran szóbakerül a téma (9 éve vagyunk együtt). Szerencsére nem ragaszkodik a gyerekhez. De mindig mondom, hogy jól gondolja meg mert a döntésem végleges. Nincs kedvem 40 évesen válással szarakodni csak mert ő bekattan és hirtelen gyereket akar csinálni. De ha megtörténik, akkor megteszem. A saját életem az első és abban nincs gyerek, punktum.

A helyedben még az esküvő előtt tartanék egy komoly megbeszélést a vőlegényeddel és ha arra jut hogy neki kell az a gyerek, jobban kell mint te magad, engedd el. Felesleges egy ilyen alapvető konfliktussal leélni egy életet egymás mellett.

Nálunk is nagyon hasonló a helyzet, habár még csak 5 éve vagyunk együtt.

Én úgy döntöttem bevállalom a gyereket, hogy a kapcsolatunk megmaradjon és reménykedek hogy megsegítenek a hormonok és jól fog elsülni.

Idénre ígértem, hogy belevághatunk mert ő most töltötte a 3. X-et és már egy jó ideje vágyik erre, de most hogy már ilyen közeli a dolog ismét bepánikoltam, hogy még mindig tiltakozik minden porcikám ellene...

Nem tudom mi legyen, tényleg nincs ebben kompromisszum.

Én engedni akarok, de biztos hogy az akadályoknál őt fogom hibáztatni hogy én ezt az egészet nem is akartam, mégis én szakadok meg testileg és lelkileg is, hiszen az anya lesz az elsődleges gondozó.

Sajnos mindkét megoldásra rámehet a kapcsolat.

Utolsó!

Hiába adtad be a derekad, a hormonok se fognak megváltoztatni. Mondjuk a remény hal meg utoljára

"Én engedni akarok, de biztos hogy az akadályoknál őt fogom hibáztatni hogy én ezt az egészet nem is akartam, mégis én szakadok meg testileg és lelkileg is, hiszen az anya lesz az elsődleges gondozó."

A gondozás hagyján, a szülésnél inkább ne legyen bent az apuka. Mert a babát gondozni tudja apuka is, meg a nagyik is, de megszülni csak te tudod! Na akkor fogod igazán a pokolra kívánni, és azt mondani, bárcsak sose mentél volna bele ebbe...

Hiába jó, ha egyszer azt mondja gyerek kell, akkor mi lesz?

Borul az egész.

Vagy nem szülsz, veled marad, szar lesz neki

Nem szülsz, elhagy

Szülsz, neked lesz szar, szétmentek

Köszi hogy nullára pontoztátok a válaszom, de ugyanazt írtam mint a többiek, miszerint hogy ebben nincs kompromisszum, valakinek fel kell adni az álláspontját, ha a kapcsolatot nem akarják kukába vágni. Én csak leírtam hogy nálunk jó eséllyel én leszek az aki lenyelem a békát, hogy a férjem apa lehessen, amiről gyerekkora óta álmodozik. Nem fogom az amúgy tökéletesen működő kapcsolatot feladni egy gyerek miatt. Nyilván ha lesz gyerekünk én is el fogom látni és szeretni is fogom és lesz egy igazán jó apja. Szerintem őt se kell majd sajnálni mégha nem is neki lesz a legjobb anyja a világon. Én csak a kapcsolatot féltem hogy nehogy rámenjen erre.

A szülőszobás tanácshoz annyit tennék hozzá hogy a barátnőim akiknél benn volt az apa szintén elküldték őket a fenébe hogy az ő hibájuk az egész de mégse lett ebből valós probléma. Szerintem olyan fájdalmak mellett az ember sokmindent mond és gondol amit amúgy nem.

Hiába a helyes út a szakítás, gondoljátok végig hogy hány rosszul működő családba születnek gyerekek, hány megcsalt, elvált szülő van akik egyetértettek a gyerekvállalásban stb.

Ezer dolog miatt tönkre mehet egy kapcsolat, és nagyon nehéz jó párt találni. Ha valaki megtalálja szerintem nem fog róla lemondani így vagy úgy.

" Én csak leírtam hogy nálunk jó eséllyel én leszek az aki lenyelem a békát, hogy a férjem apa lehessen, amiről gyerekkora óta álmodozik. Nem fogom az amúgy tökéletesen működő kapcsolatot feladni egy gyerek miatt. Nyilván ha lesz gyerekünk én is el fogom látni és szeretni is fogom és lesz egy igazán jó apja"

Kb úgy beszélsz a dologról, mintha azt írnád, hogy: jó hát veszek egy tűsarkút, végülis megtanulok majd járni benne, de a férjem oda van érte, úgyhogy miatta megteszem.

Egy gyerekkel nem kéne ezt tenni. Hogy nézel majd a szemébe, és mondod neki, hogy ja, én nem akartalak, csak a jó kapcsolat miatt lettem élő inkubátor. Gondoltam majd megszeretlek, ha már megszülettél (vagy nem)...

Egy gyerek felelősség. EGy gyereket mindkét félnek akarnia kell, nemcsak: hát jó én engedek, akkor szülök egyet, mert neki ez az álma...

Meg hogy más gyerek is él szar kapcsolatban lévő szülőkkel: ja, ha élnek emberek putriban, akkor nekem is abban kellene? Végülis... érdekes gondolkodás.