Beteg gyerek megtartása?

Utolsónak!

Két családot is ismerünk, ahol ilyen a helyzet.

Az egyiknél a terhesség alatt kiderült, hogy beteg a baba, nem tartották meg. Nehéz döntés volt, 1 évig nem is próbálkoztak újra. Ma már van három gyerekük, nagyon boldogok velük.

A másik családnál megtartották a babát, a "baba" már 12 éves. De képtelen egyedül ellenni, ha nem látja az anyját, azonnal ordít és csapkod, kb egy 2-3 éves gyerek szintjén van. Nem lehet vele sehová menni, a szülei kapcsolata tönkrement évekkel ezelőtt. Az apuka újraházasodott, el is költöztek a városból, a gyereket a válás óta nem látta. Minden az anyukára maradt így, aki dolgozni ugye képtelen, ami pénzt meg kap, az semmire nem elég. Visszaköltözött az idős szüleihez, négyen élnek egy kétszobás lakásban. A nagyszülőkkel is sok a gond, nem igazán fogadták el, hogy az unokájuk más, a tata szerint intézetbe kellene adni a gyereket, "ott megnevelnék".

Szerinted milyen élete van így az anyának és a gyereknek?

"Szerinted milyen élete van így az anyának és a gyereknek?"

Az igazság az, hogy ez teljesen lényegtelen, aból a szempontból, hogy emiatt jogunk van-e megölni.

Kedves várandós anya, aki babát vársz!

Tudod nem ismerlek. Nem ismerem az élettörténetedet. De el kell mondanom valamit. Rengeteg olyan sérült gyermek született hála Istennek, akik sikeres és hasznos emberek lettek a társadalomban. Fizikusok, írók, művészek, zenészek, tanárok, parlamenti képviselő. Akár kisebb, akár nagyobb dologra hivatottak, akiket mind nagy célokra, dolgokra teremtettek meg, hívattak el.

Az, hogy egy gyermek sérülten születik hatalmas nevelő célja lehet mind a szülőknek, mind önmagának, mind környezetének és azoknak, akik valahol hallanak, olvasnak róla, vagy látják.

Az én történetem egy olyan történet, hogy nem derült ki az emberileg szemmel látható sérültség még egy ultrahangos felvételen sem. Az édesanyám a kezdeti sokkot követően mégis úgy döntött, hogy megtart engem! Nem adott intézetbe! Pedig egy abortív hatású dolog okozta a sérültségemet és simán belehalhattam volna. De nekem meg kellett születnem, élnem kellett, hogy aztán megmutassam, hogyan lehet küzdeni, élni, szeretni, sírni másokkal részvéttel, játszani, sikereket érni el, mélységeket és magasságokat.

1992. május 30-át lehet jellemezni sokféleképpen. Áldás? Tragédia? Csoda? Ajándék? Műhiba? Mégis inkább azt a kifejezést választanám: Anyai önzetlenség. Feltétel nélküli szeretet!

Igen felmerült az orvosi műhiba is és a bíróságon annak könyvelték el az esetet, amiben én voltam a legnagyobb károsult, és ezt később tinédzser koromban fogtam fel, tudtam meg igazán, ebből lett egy hatalmas gyűlölet a szívemben Isten felé és az orvosok felé, mérhetetlen harag és fájdalom. Majd csak évek múltán tudatosult bennem, hogy ők is csak emberek és műhiba és az hiba, tehát emberi tulajdonság. Majd ezután döbbentem rá, hogy ennél még nagyobb dologról van szó, az igazság az hogy abortusz túlélő vagyok egy spirál miatt ami megölhetett volna, s amely oly sok élet temetőjét teremti a nők méhében.

Mindent összevetően rendkívül áldottnak érzem magam minden harc, fájdalom ellenére, mert az édesanyám nem adott árvaházba! Mert megismerhettem az élet igazi mélységeivel együtt a kincseket is és ezt tovább tudtam adni egy könyvben.

Kérlek, dönts az élet mellett! A gyermeked kiválasztott téged. Én magam még nem vagyok anya, de nagyon szeretnék az lenni és ha módom lenne rá megtartanám, akárhogy születik. Az időnk ajándék ebben az életben.

Szeretettel üdvözöllek: Adri

"Az igazság az, hogy ez teljesen lényegtelen, aból a szempontból, hogy emiatt jogunk van-e megölni."

Na ezután a mondat után rájöttem, hogy itt felesleges bármit is magyarázni...

A párom húga down-os. Kb. olyan középsúlyos eset. Tud menni, beszélni, értelmes, de nem képes egyedül ellátni magát (pl. kaja, fürdés).

Anyósom meséltek, hogy anno sokan mondták neki, hogy adja intézetbe, meg hogy ott fogja hagyni a férje stb.

Mára (25 évvel később) van egy rendszerük, a lányka nappal napköziben van, ahol szeret lenni, anyuka addig elintézi a dolgait, mert délután kevesebb szabadideje van. Szeretnek kirándulgatni mindenfelé, csak akkor van kis hiszti, ha esetleg anyuka egyedül menne valahova. Illetve a lány szereti a konkrét programokat és nehezen viseli, ha változás van benne, olyankor hisztizik, mint egy kisgyerek. Apuka se hagyta el a családot, ő tartja el őket és sosem veszekednek.

Utolsó, ez mind szép és jó, de manapság a down-osok már nem halnak korán, tehát: tippelj kire marad a lány, ha a szülők már ne adj isten nem lesznek, vagy nem tudják ellátni: a párodra. Tippelj, ha neked lesz vele addigra 3 gyermeked mondjuk és élnétek a saját életeteket, fogsz-e ennek örülni.

Még mielőtt bárki megfeddne ezért a válaszért: édesapám húga, tehát a nagynéném ugyanez, mama, papa már nincsenek. Ő bizony egy alapítványi intézetben van. Ez van, nem a testvér nyakára szülünk down-os babát, mert ennek a vége MINDIG az. Valakit a megkérdezése nélkül terhelnek a kedves szülők akik Isten ajándékának fognak fel egy beteg gyermeket.

(Félreértés ne essék: mikor a nagynéném született még messze nem voltak szűrővizsgálatok, sőt, egy éves koráig ki sem derült, hogy konkrétan mi a baja, vitték orvostól orvosig, mert furcsa volt a gyerek, szóval nem konkrétan a nagyszüleimet bírálom. De manapság már ugyebár nem ez a helyzet.)

A 29%-os meg egy akkora ostoba barom, kedvem lenne bezárni valami állatok közé hátralévő nyomorult életére, hadd élvezze, mert legalább ÉL :D