Apukák! Ti megbántátok, hogy lett gyereketek?

Én nem vagyok apuka, legfeljebb nevelő. De: az igen/nem válasznál, amit válaszul kaphatsz, sokkal lényegesebb lenne azon elgondolkodnod: ha igen, miért bánhatnád / ha nem, miért nem?

Az igen mellett az szólhat pl., ha a gyerek-projekt terhe alatt kisebb-nagyobb mértékben összeroppan a párkapcsolat a szülők között, és mennek tovább míg felnő a gyerek, fásultan......

A nem mellett az szólhat pl., hogy az egyik legnagyobb dolog amit tehetsz, a tudás megosztása, amihez a gyerek jó lehetőség, különösen, ha mindez harmonizál a párkapcsolattal......

De ez csak 1-1 felszín-karcoló a sok-sok (......) variáció közül. Az viszont biztos, hogyha ez, és az emberi kapcsolatok semmilyen szinten nem függenének anyagiaktól, rengeteg hazugságtól, kényszertől szabadulna fel az összes.

Igen. Mert aljas dolog elvenni egy gyerektől azt, hogy családban éljen, hogy legyen két szülője, mondom kettő, tehát egy anyja és egy apja.

Sajnos én bármennyire szerettem volna ezt megadni nekik, de nem sikerült, nélkülem nőttek fel.

Ott rontottam el, hogy hamar adtam a fejem házasságra, nem nem ismertem eléggé az exnejemet és naivan megbíztam benne, hittem hogy valóban olyan, mint amilyennek kezdetekben mutatta magát. De tévedtem sajnos, rá kellett jönnöm, hogy az egész eleinte részéről egy álarc egy színjáték volt. Ő csak azt akarta, hogy mielőbb megházasodjon, gyerekei legyenek, és nem rám vágyott igazából, én csak eszköz voltam a céljaihoz. Miután megvoltak a gyerekek, ledobta az álarcot, és egy diktátorrá változott, és semmi kompromisszum nem volt részéről. Hülye azért nem vagyok, kénytelen voltam a válás mellett dönteni, így történt, hogy el kellett szakadjak a gyerekektől. A buta bíróság egyiket sem ítélte nekem, az értelmetlen felfogás szerint, miszerint az anyánál van a helyük.

Egyre kevesebbet láttam őket, egyre kevesebbet vihettem el őket, ahogy nőttek ráadásul az a nőszemély teljesen ellenem hangolta őket. Ez mondjuk nem sikerült nekik, mert a rosszindulatát végül átlátták a gyerekek is, nekik sincs jó kapcsolatuk vele, egy elviselhetetlen veszekedős nő, ez van. De azért a gyerekek kamaszkori bizonytalanságai alatt az anyjuk befolyásolása miatt csak létrejött az a szakadék köztünk is.

Be kell látni, sem én nem voltam nekik, sem az anyjuk. Nem voltak sosem azok a kiegyensúlyozott gyerekek, ma is folyton vitáznak az anyjukkal, ahogy tudom. És ez őket az élet minden területén nagyon-nagyon visszatartja őket, gyakorlatilag hátrányból indulnak. Ezt nem érdemelték.

Ezért igen, bánom.

A gyerekvállalást jól meg kell gondolni (vagyis hát azt, hogy KIVEL vállaljuk), nem szabad félvállról venni és nem szabad hirtelen fejest ugrani bele, ezt jól kell (kellene, kellett volna...) csinálni.

Szóval Kérdező, ha te még előtte állsz mindennek, akkor gondold át jól! Ismerd meg a nőt rendesen, teszteld, stb, ne higgy el neki bármit, eleinte nagyon sok színjátékra képesek....!

58 F

"az a nőszemély teljesen ellenem hangolta őket."

Ez annyira tipikus válasz azoktól, akik nem is akartak a gyerekkel normálisan bánni, szeretni őket. Azonnal mást hibáztat, ő persze tökéletes és hibátlan. Blöe.

"mit bántál meg akkor? A gyereket, azt a párkapcsolatot, vagy mind a kettőt egyszerre?"

A gyereket. Mert egyszer csak lett a gyerek és lettem én. Időbe telt, mire elfogadtam ezt a SORRENDET.

Ott voltam én, aki bolondul(t) a feleségéért, én, aki mindent megkaptam Tőle, mind testi, mind lelki értelemben, akivel természetesen családot szerettem volna, és boldogan vártuk a babát, figyeltünk egymásra, mindketten annyira, amennyire a másik. Aztán megszületett a fiam és ez a rendszer borult. Én továbbra is vágytam a Feleségem minden porcikájára, minden szavára, én ugyanazt nyújtottam neki, amit addig, Ő viszont nem, mert borult a "rangsor".. a második helyre kerültem, ami TERMÉSZETES, de akkor is nehéz volt feldolgozni. Tudom, hogy mennyi erőfeszítés egy baba, általában Ő éjszakázott vele, mert nekem aludni kellett, hogy dolgozni tudjak járni, kimerült volt, és amikor volt egy kis ideje, azt érthető módon ha tehette, magára fordította, és csak ezután jöttem én.

Nem tudom, hogy sikerül-e értelmesen leírnom... Összefoglalva talán annyit tudnék írni, hogy piszkosul hiányzott a baba előtti Feleségem, a baba előtti együtt töltött idő minősége.

"És sikerült-e mindent rendezni?"

Igen. Soha nem okoltam Őt ezért, tudtam, hogy ezt magamban kell helyre tenni. Őt akartam, Vele akartam családot, és ugyanúgy nagy falat volt neki is a változás, mégis jobban bírta, mint én, pedig az ő nyakára több teher zuhant (pl. én és a nyavalygásaim.)

Azóta 3 gyerekünk van és imádom a Feleségem.

7-es: kitartást. Csak annyit tudok mondani, hogy támogasd. Akkor is, ha úgy érzed, hogy mindent magától kéne tudnia, hisz felnőtt...

A Feleségem is sokszor mondja, hogy 4 gyereke van... ;)

Bocs, hogy anyaként válaszolok.

Két éves volt a gyerek, mikor kiderült, hogy enyhe autista. Nekem ez addig sem volt újdonság, hogy más, mint a többiek, de a férjemet lesokkolta a dolog. Neki nem lehet "hibás" gyereke.

Az első hónapok is rányomták a bélyeget a házasságra, pont ahogy itt már írták is: a gyerek az első, és ez így természetes. De nem mindenkinek sikerül ezt elfogadni.

Ennek hála voltak olyan napok, mikor 2-3 órát aludtam, hogy mindenben a maximumot tudjam nyújtani. Takarítás, utána megfőzni a kedvenceit, utána szoptatás, és szoptatás, és szoptatás, és mire hazaér a munkából, neki már ne kelljen a kakis pelenkákkal kínlódni. Csak fürdetésben segített (elvileg örömmel, legalábbis ezt adta elő), és a játékban. Utána a gyerek gyorsan ágyba kerül, és átkapcsolni feleség üzemmódba. Akkor is, mikor szédülök a fáradtságtól. És persze ez sem volt elég jó, mert túl kevés.

És igen, ÉN is sokszor álltam a szakadék peremén, és ahogy telt az idő, én is gondoltam rá párszor, hogy bárcsak sose vállaltunk volna gyereket, mert vagy beleszakadok, vagy belebolondulok, még nem tudom, mi lesz előbb. Voltak nagyon nehéz napok (mondjuk mikor hasfájósan 6 órát ordított), mikor legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Vagy legalább elmentem volna otthonról két órára, hogy kiszellőzzön a fejem. De nem lehet.

Idővel nálunk nem lett jobb, köszönhetően annak, hogy egy SNI-s gyerekre sokat kell figyelni. Amíg ő oviban, én a munkahelyen, és utána ugyanaz minden, mint eddig: mosás, főzés, takarítás, gyerekezés, feleség üzemmód. Igen ám, de most mindezt úgy, hogy délután, mikor elvileg együtt lehetett volna a család, a férjem pedig úgy érezte, hogy egyre jobban elhanyagolom.

Teljesen megoldhatatlan helyzet, mert ha nem mosok és főzök rá, akkor is ezt érzi, és ha megcsinálom, de addig nem vele foglalkozok, akkor is.

Közben elkezdett összemelegedni egy gyerektelen kolléganőjével, és úgy gondolta, hogy vele könnyebb lesz az élet, miközben otthon nem kap meg semmit.

A gyerekkel is egyre mogorvább, sőt néha egész agresszív volt a viselkedése. Emiatt szaporodtak a viták otthon. Még 5 év után sem volt képes belenyugodni, hogy az ő gyereke más. De visszacsinálni nem lehetett.

Legalább is, gondoltam én, hogy nem lehet.

De ő persze megtalálta a klasszikus megoldást: lelépett a másik nőhöz, utalja a gyerektartást, és két havonta elviszi a gyereket láthatásra. Délután viszi, délelőtt hozza, tehát gyakorlatilag csak nála alszik.

Mintha nem is lenne.

Válás után is sokszor megfordult a fejemben, hogy ezt így egyedül nem fogom tudni végigcsinálni, és össze fogok roppanni. Nem kis teher egy ilyen kisgyereket nevelni. És erre jött még az anyagi kilátástalanság is, mivel akármilyen munkát nem lehet vállalni, valakinek hozni-vinni kell a suliba.

Bármilyen gonoszul hangzik, nagyon sokszor eszembe jutott, hogy megbántam, hogy gyereket szültem. Ha előre tudtam volna mindent, akkor soha nem lesz. De nem tudtam.

És a legszebb az egészben, hogy én vagyok az anyja. Nekem nincs választási lehetőségem, én nem dönthetek úgy, hogy bedobom a törölközőt, vagy hogy egy hétre mindent itt hagyok. Minden nap felkelek, megvívom a magam harcát, és megy az élet tovább.

Nem mondom, hogy nem szeretem a gyerekem, vagy nincs sok öröm a gyereknevelésben, vagy nem gyengülök el, mikor átkarol. Pont úgy szeretem, mint az összes többi anya a gyerekét, csak az én feladatom nehezebb.

Viszont abban egészen biztos vagyok, hogy nagyon sok anya van, aki néha bánja a gyerekvállalást, meg néha kirohanna a világból is. De mi vagyunk az anyák, és nekünk nem lehet. Kirázzuk a fejünket, és megyünk tovább.

Apának lenni könnyű: ha valami nem kerek, akkor bedobod a törölközőt, elválsz, és mész tovább, mintha sose lett volna családod. Még sajnáltathatod is magad, hogy micsoda szemét a volt nejed, amiért anyagilag lehúz és tönkretesz (havi 25 ezer forint gyerektartással, miközben a kocsira vidáman kicsengeti a dupláját), és a volt feleség miatt nincs jó kapcsolatod a gyerekkel.

Kérdező: ne áltasd magad, nagyon-nagyon sok apa megbánja a gyerekvállalást. Csak amíg régen a kötelességtudat volt erősebb, ma a szabadságvágy még erősebb lett.

Nem véletlen, hogy a legtöbb válás akkor következik be, mikor a gyerek eléri a három éves kort, a feleségnek van annyi jövedelme, hogy ne haljon a gyerekkel éhen, tehát már nem csinál belőle lelkiismereti kérdést, és akkor az apuka lelép.

Szia Kérdező!

Az előttem szólóval is egyetértek, de amit én gondolok erről az némiképp egyszerűbb.

Nem csak azok az apák vagy az anyák, ahol probléma van, bánják meg néha, hogy gyereket vállaltak, hanem Mindenki manapság.

A gyerekvállalásra ugyanis az ég világon senki nem készít fel. Manapság ez már nem működik. Anno domini a kislányokat születésüktől fogva erre készítették fel. A családanya, a háztartás vezetése, a család összetartása volt az elsődleges életcéljuk még a második VH előtt is. A nők emancipációja nincs 100 éves se.

Ahogy a nők elkezdtek dolgozni a gyárakban, gazdasági tényezőkké váltak, munkaerővé, ha pedig manapság megnézed mire készítik fel a lányokat és a fiúkat a családok, na az pont nem a házasság, és nem a család. Mindenhonnan azt tolják, hogy ráértek még hova siettek, éljétek ki magatokat, buli az élet Ibiza rulez.

Hiába mutatnak a reklámok mosolygós, cukibabás, idilli családokat 3 gyerekkel, újépítésű családi házzal,2 kocsival meg CSOK-kal, a valóság nagyon sok esetben teljesen más. Erre pedig senki nincs felkészülve.

A gyerekvállalásra ugyanúgy meg kell érni szellemileg, lelkileg meg mindenhogyan, ahogy a munkára, a felnőtté válás fontos része ez.

Én 36 évesen szültem, pedig mi úgy voltunk vele a férjemmel, hogy nekünk nem lesz gyerekünk. A házasságuk 7. évében jött a baba 2 hónap próbálkozás után, tehát szinte azonnal. Én azt nem bántam meg hogy vállaltam őt, de az tény hogy másra számítottam. Nekem a csecsemőkor csodás volt a férjemnek hála, nagyon tehermentesített,és elképesztően megértését volt. Most már 3,5 éves a fiam, de egy igazi ördögfióka, és a mostani dolgai borítanak ki minket eléggé. Makacs, erős akaratú gyerek óriási beszélőkével, és még jól is használja a kifejezéseket amiket hall. Magyarul visszadumál. Nem csak nekünk, az óvónőket 2 perc alatt borítja ki, és még ki is neveti őket amikor látja milyen fejet vágnak.

Nincs idilli, álomcsalád, csak a mesében meg a reklámokban.

De saját magadról nagyon sokat megtudsz mikor gyereked lesz, ez is egy fejlődési fokozat.

Vannak akik feladják mert képtelenek megbírkózni a problémákkal, nem erre számítottak. Aztán vannak akik nem görcsölnek azon hogy mi lett volna ha. Teszik amit tenniük kell, amiről úgy érzik helyes, amiben nem az ő fájdalmuk és csalódottságuk az első, hanem a gyerek.

Ha nem tudod vállalj e gyereket akkor nem ismered még magad eléggé hogy saját magad válaszold meg ezt a kérdést. Aki tisztában van saját magával, az nem kérdez.