Szerintetek is kihatással lehet felnőttkorában, ha gyermekként nem tanult meg tisztességgel veszíteni?

Unokatesómat kiskoromban mindig hagytam nyerni. Kb 5 éves lehettem, ő pedig 3, amikor gyakran társasoztunk. Láttam, hogy szomorú, ha veszít, ezért hagytam nyerni. Volt, hogy direkt elforgattam a dobókockát, ha nem figyelt, mintha csak egyet dobtam volna. Ha nyert, istenítette magát, ha vesztett, hisztizett. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy amúgy nem baj, ha veszít az ember. Elengedte a füle mellett.

Most 13 éves. A szülei elvárják, hogy kitűnű tanuló legyen, ő pedig dühöng, ha 4-est kap. Dühöng, ha valami nem sikerül neki. Nem tudja megoldani az apró problémákat sem.

A tesóját régen nem hagytam nyerni, egyrészt mert ő nem igazán szerette a társasokat, másrészt, mert mindig hárman játszottunk. Dönteni kellett volna, hogy kit hagyjak nyerni. Szóval az unokahugomat nem nagyon érte ilyen hatás. A szülők tőle is elvárják a jó jegyeket, csak ő nem tud olyan jól teljesíteni. Azonban szerintem ő sokkal talpraesettebb (bár egyszer azt mondta, hogy ő nem megoldja a problémáit, hanem várja, hogy valaki megoldja helyette - mintha csak az anyját hallanám). Én nem mondom, hogy az, hogy én játszottam velük, ennyire befolyásolta őket. De az unokaöcsém gyakrabban nyert úgy, hogy hagyva lett, és szerintem ő az, aki kevesebbet is tesz azért, hogy elérjen valamit.

Most még 6 évesen ennek nem sok jelentősége van, mert még bőven van ideje megtanulni ezeket a dolgokat.

De én sem tartom jónak ha hagyják nyerni a gyereket.

Általában a kicsik a sok dícséret hatására képesek azt hinni, hogy őket csak akkor szeretik, ha valami sikerül.

Gyerekcsoportokkal is végeztek már kísérletet, kimutatták, hogy sokkal kitartóbbak nehezebb feladatoknál azok,akiket korábban nem ajnároztak agyon.

Lényeg, hogy egész kicsi korban már berögzül, hogy a gyermek elfogadja e önmagát, akkor is ha hibàzik, vagy padlóra dobja majd egy-egy kudarc.

Nem is hinnénk, de a gyermekkori szülői reakcióktól ill a kapcsolattól függ az is, ha pl felnőtten valaki azért kerül börtönbe, mert megölte a szerelmét, amiért az szakított vele.persze több tényező is közrejátszik pl ha apa nélkül nőtt fel a gyermek, hisz még akkor is önmagukat hibáztatják hogy biztos mert nem lehet őt szeretni.

Szóval így, vagy úgy, de kihat a felnőtt életre, mint ahogy millio egyéb gyermekkori v akár magzatkori, helyes vagy helytelen berögzülés.

Szóval a szülő és kudarcok feldolgozása közti összefüggés ott van, hogy a gyermek énképét eleve a szülő alakítja, a gyermek később is akkor képes önmagát szeretni, elfogadni, magában bízni, ha a kezdet kezdetén a szülőről ezek tükröződnek rá minden esetben. Egy válás is jó kis erős törést tud hozni ebben a folyamatban.

Szóval helyes szülői reakciók függvénye az, hogy a gyermek minden körülmények között el tudja magát fogadni, képes a kudarcokat feldolgozni, mi több, lehetőségeket meglátni azokban, vagy tanulni belőle, míg más, pláne ahol kötődési zavarokkal is társul, szélsőséges esetben öngyilkos hajlamú is lehet, ugyanolyan kaliberű bukás miatt.

Ki hinné, hogy ekkora felelősségvállalás a gyermekvállalás :) és ez mégcsak a jéghegy csúcsa

Igazad van kérdező.

Nálunk én is sokat sírtam ki nevet a végén játék miatt. Mai napig nem értem hogy az emberek többségének miért a másik kiütése a célja, és miért nem a leggyorsabb célba érés. Apukám szó szerint úgy ütötte ki a bábuinkat hogy a szomszéd szobából kellett visszahozni őket. Szerintem ez aljasság. Gyerekként nem tudtam másként feldolgozni csak sírással. Mostmár nyilván nem érint meg ilyen mélyen, de most sem értek egyet ezzel a felfogással.

Nem hagynám nyerni, de nem is lennék vele kegyetlen, csak mert az élet is az.

Normálisan meg kell beszélni, hogy ez játék arra van hogy szórakozzon minden résztvevő, ha ezt csak egymás kárára vagy rossz érzésére megy akkor mást kell játszani.

Veszteni is meg kell tanulni nyilván, de ezt is el lehet magyarázni a gyereknek. Egyszer fent, egyszer lent.