Mit szóltok ahhoz, ha valaki ezért nem vállal gyereket?
Én férfi vagyok, de Édesanyák véleményére volna szükségem. Van egy 26 éves hölgy, akibe nagyon szerelmes vagyok. Jól alakul a kapcsolatunk. Én egész életemben családot terveztem. Részemről pár éven belül minden feltétel adott lenne hozzá. A Kedvesem nagyon zárkózott volt, nehezen nyílt meg, de végül jól alakultak a dolgaink. Az elmúlt egy évben kezdtem el szóba hozni a gyerek témát, de mindig elterelte a témát. Nem akart beszélni arról, hogy miért zavarja, ha szóba jön. Végül múlt héten megnyílt: amióta emlékszik az életére bántalmazták otthon, napi szinten. Az anyja és az apja is rendszeresen verték, sokszor annyira, hogy vérzett is. Sokszor zárták be éjszakára a speiz-ba aludni, ahol csak ülni lehetett. Nyáron folyamatosan hosszú nadrágban és pulóverben járkált, hogy eltakarja a véraláfutásait. Ezek miatt ő az iskolában vezette le a feszültségét, problémás volt, rossz tanuló, sokszor bántották az osztálytársai és viszont. 17 éves korában visszaütött az apjának, mire az betörte az orrát és kidobta otthonról. Onnantól kezdve sokat éhezett, sokat züllött, még árulta is a testét. Ő se érti miért, de megtette.
Számos kapcsolata volt, amiben rendre kihasználta, megalázta a férfiakat, tudatosan tette őket tönkre lelkileg, mert "élvezte", hogy valaki nem rajta uralkodik és úgymond megteheti. Amikor betöltötte a 22-őt pszichiátertől kért segítséget. Kezelhetetlen dührohamai voltak, és a züllésekről is mesélt neki. A pszichiáter ezeket mind az előéletének tudta be, azt is mondta, hogy nem ritka jelenség sajnos, terápiát írt elő, amit szépen végigcsinált. Aztán ismerkedtünk meg. Mindig azt mondta, hogy nincs jóban a szüleivel, vidéken laknak. Nem erőltettem a témát, mert apámmal nekem se túl fényes a viszonyom és ő se faggatott. Elmesélte, hogy milyen leküzdhetetlen gyűlöletet érez a szülei iránt. A pszichiátertől tanult gyakorlatokat alkalmazza, ha eszébe jutnak, különben ilyenkor széttörne mindent. Mivel ő az eddigi élete nagyobbik részében azt látta, hogy erőszakkal vannak kezelve a dolgok, nem tudja, hogyan tudna feltétlen szeretet érezni egy másik lény iránt (a gyerek), vagy megbocsájtani neki terhesség okozta kellemetlenségekért, vagy a szülés okozta fájdalmakért. Tudja, hogy nem lenne jó szülő, hogy nem tudná feltétel nélkül szeretni a gyerekünket. (Gondolom azért, mert neki se volt ilyesmiben tapasztalata). Attól fél, hogy a gyerekkel járó nehézségeket nem tudná türelemmel kezelni, hanem megütné ő is a gyereket, mert "megteheti", hiszen a gyerek kiszolgáltatott, ahogy ő is kiszolgáltatott volt a szüleinek. "Tudom, hogy a társadalom elvárásai szerint szégyellnem kéne magamat azért, mert ilyeneket gondolok, de nem tudom. Nem érzem azt amit kéne." A pszichiáter is azt javasolta neki, hogy ne vállaljon gyereket, ha nem muszáj, mert egyrészt így is depressziós, ami a szüléssel 1000x rosszabb lesz, + akár 10 év terápiás munkája is összeomolhat, ha megteremtődik a helyzet fordítottja. (Tehát, hogy ő a szülő). Ezeket zokogva, pár apróbb dühroham kíséretében mesélte el. Én valahol nagyon nagyra becsülöm azért, mert ezt így vállalja, és bevallja. Illetve azt is, hogy ki akart gyógyulni ebből a förtelmes gyerekkorból és nekiállt és csinálja ami tőle telik. Megértem az ő álláspontjait is, viszont a sajátomat is védenem kell, mert egész életemben családdal képzeltem el magamat. Nagyon szeretem őt, a legcsodásabb nő, akivel találkoztam. Arról, ami történt vele, nem tehet. Én se tudom mit tettem volna másképp olyan lelki- és idegállapotban. Őrlődök, mert szeretem, és tudom, hogy én vagyok az első olyan férfi az életében, akiben megbízik, még azt is éreztem, hogy képes lennék lemondani a gyerekről. Még mindig nem sikerült teljesen megemésztenem, azt amit mesélt (csak egy nagyon töredékét írtam le) Össze vagyok zavarodva teljesen.
Most ha belegondolok, akkor van egy másik aspektusa is ennek.
Mi a férjemmel megházasodtunk, és aztán jött a gyerekprojekt. De beszéltünk arról, hogy mi van akkor, ha nem jön a baba, hiába várjuk (ez manapság azért nem is ritka, sajnos). Mi akkor is egymás mellett maradtunk volna, mert egymást választottuk.
Nálunk erre nem került sor, de van ilyen pár ismerősöm, akik bizony kettesben maradtak. (Ők az örökbefogadást kizárták).
És lehet úgy értékelni, hogy a Te helyzeted ilyen, mert őt választottad társadnak, de a gyerek lehetősége lehet hogy kiesik a pakliból.
És még ennek a lehetősége is ott van pluszban, hogy x év múlva azt mondja, hogy vágjatok bele, aztán nem jön a baba...
Szóval lehet ilyen döntést is hozni, mert nem minden gyermekre vágyó párnak megy tönkre azért a kapcsolata, mert nem jön a gyerek, és nem is mindegyik válik szét és keres mást, akivel "termékeny", csak annyi a különbség, hogy Te ezt előre vállalod, és nem később derül ki.
Nem tudtok róla de nagyon nagy erő van bennetek :)
Az élet majd hozza, hogy akartok e gyereket, de a gyógyulásban hatalmas lépés, hogy félti a gyereket magától. Tudja mit tenne és mit nem vele.
Esetleg örökbe fogadni egy nagyobbat? :o (4-8 évest) lehet?
Minden jót és boldogságot Nektek!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!