Dédanyáink mitől voltak olyan kemények, és mi miért nem vagyunk azok?

Én nem tudom, hogy tényleg keményebbek voltak-e. Fizikailag biztos volt olyan, aki nálam szívósabb volt, de a franc se tudja. Amikor a fiam pici volt, én majd belehaltam a kialvatlanságba, meg abba, hogy itthon mindent elvégezzek mellette. Dédanyám, ükanyám biztos nem nyafogott volna. Viszont ők nem is jártak egyetemre baba mellett. És tény, hogy mindegyiküknek volt segítsége, vagy családtag, vagy másvalaki. Sok volt a tennivaló, hiszen nem volt még ez a gépesítés, viszont egyrészt nem is kellett annyi igényt kiszolgálniuk, másrészt nem egyedül csinálták ezt a sokmindent.

Az egyik ükanyámról konkrétan tudom, hogy ő cselédlány volt, a gazdájától lett terhes. Örökbeadta dédanyámat falura. Jó helyre került, nagyon szerették, sajátként nevelték. A "mostohaükanyámék" viszont kimondottan módosak voltak, volt ott bőven fizetett segítség, függetlenül attól, hogy ők maguk is dolgoztak a ház körül, a földeken, de dédanyámat nem ők gondozták egyesegyedül. Ott is éltek rokonok, meg a cselédek, sőt, dajka is volt.

Egy másik ükanyám még gyerekkorában kikerült Amerikába, ott ment férjhez (a szintén magyar ükapámhoz), sok évig ott éltek, ükapám mérnök volt, jól éltek. Az egyik gyerekük még kint született, és mivel az egész pereputty egy rakáson élt, volt bőven segítség. Nem egy lakásban laktak persze, de ugyanabban a házban lakott az egész rokonság. Utána mondjuk hazajöttek, a második gyerekük hazafelé, a hajóút alatt született, az mondjuk biztos durva lehetett, bár a fene tudja, a körülményekről nem sokat tudok. Dédimamám már itthon született. Neki azért volt nehéz dolga, mert amikor a nagymamám megszületett, már háborús helyzet volt, dédapám évekig hadifogságban is volt, úgyhogy a dédimama egyedül volt a nagyimmal, meg a saját anyukájával, csupa csupa nő, és persze borzasztóan féltek az orosz katonáktól, akik ki-be járkáltak mindenkihez. Na őket például nem irigylem, borzalmas idők lehettek. Nálunk aztán kijutott mindenből, egyik ágon ugye ez, amikor az oroszok voltak itt, másik ágon volt, akinek a náciktól kellett félnie, apai ágon voltak zsidó felmenőim, ők pici gyerekekkel menekültek előlük külföldre.

Ezeket a borzalmakat elviselni, na ahhoz tényleg kellett egyfajta keménység, mert aki nem volt kemény, az meghalt.

De a normális, hétköznapi élet, amikor nem volt háború, nem volt üldözés, szerintem nem volt keményebb, mint ma. Úgy értem, attól függött, és függ most is, hogy ki milyen körülmények között él. Akkor is voltak szegények, akkor is voltak kétkezi munkások, és voltak akkor is jómódúak, meg szellemi munkát végzők.

Inkább azért érezzük ma nehezebbnek a dolgunkat, mert jobban rálátunk arra, hogy másoknak esetleg mennyivel könnyebb.

De dolgoztak,ne műndj már ilyen baromságot,hogy nagyanyáink nem dolgoztak!

Annyi különbséggel,hogy nem munkahelyen,hanem kint a saját földeken,és maguknak dolgoztak,nem másnak!

Nem biztos,hogy kemények voltak,én inkább azt mondanám más világ volt!

Akkor nem sok válsztás volt,mindenki szinte mezőgazdasággal,állattartással foglalkozott,egész nap kint voltak,nem bent a tv,számógép előtt. Nem ettek ennyi adalékanyagot,hús egyszer volt egy héten,kenyeret is sütöttek ami elállt több napig,kézzel mostak,a nagyok vigyáztak a kicsikre(amit én a mostani gyerekekről el nem tudnék képzelni),korán megtanultak főzni....meg akkor nem voltak elektromos kütyük,játék a csutkababa volt....nem volt rohanó világ,mindenhova gyalog jártak. Mondjuk betegség járvány sokkal több volt, sokan haltak meg.

Hát a mi nagyszüleink korosztályának nőtagjai azért már javarészt bőven dolgoztak munkahelyeken is. És azt sem mondanám, hogy mindenki a mezőgazdaságban dolgozott.

A férjemnek mindkét nagymamája gyárban dolgozott. Az enyémek meg az egyik egy üzemnek az irodai részlegén volt ilyen adminisztrátor-féleség (érettségivel dolgozott ott, nem volt kimondottan képesítése semmire, hanem ilyen irodista volt), a másik meg élete során kb. húsz különböző helyen dolgozott, mozigépésztől elkezdve cukrászdai pultosig mindenféle volt.

A dédik közül nem mindenki dolgozott, de például anyai nagymamám anyja varrónő volt. Neki ez volt a szakmája, és ezzel kereste a kenyerét (főleg a háború alatt, amikor nem volt férfi a háznál, na akkor csak ebből éltek). Igaz, ő megtehette, hogy otthonról dolgozzon. De dolgozott is folyamatosan, akkor is, amikor kisbabája volt.

Nekem inkább az a durva, hogy amikor a szüleim születtek, akkor három hónap után szépen mentek vissza dolgozni a nők, és a babák meg mentek bölcsibe. Érdekes módon egyébként tök normális felnőtt lett mindegyik szülőmből, és a testvéreikből is, normális szülő-gyerek kapcsolattal.

nem olvasok vissza.

a körülmények miatt: mi már nem vagyunk rákényszerítve hogy mezítláb kapáljunk -10 fokban, mert van legalább 4 pár cipőnk.

nem vagyunk rákényszerítve hogy gyalog cipeljünk haza 15 kilót mert van autónk. Elkényelmesedtünk ennyi.

Én egyékbént nagyon sokra tartom az emberi munkabírást, ezért veteményest vezetek, mellette persze gyerek, háztartás, suli szombatonként...volna pénzem takarítónőre, de kimondottan sz..ul érezném magam ha nem csinálnám meg ezt a munkát. Csak azt a kényelmi terméket veszem meg, ami feltétlenül szükséges.

Nem rontasz el semmit. Ha neked kényelmes a kényelem, senki nem fog megvetni érte. Te legyél elégedett az életeddel, meg a férjed.

Ha viszont kételkedsz abban, hogy elég stramp vagy e, vagy eleget teszel e az életedben, akkor valószínű hiányérzeted van. És akkor keresd meg azokat az utakat, amiket még be kell járnod. Más nem fogja tudni helyetted, hogy mennyit bírsz, és mi az amit vállalnod kell.

Teljesen màs volt akkor a gyereknevelés.

Párom mamàja folyton le is szól,mert a nyàron nem jutottam ki a kertbe,a pàromra maradt,mivel àprilis végén szültem.

Ő úgy mesélte,hogy mikor meglett a gyerek,már az első nap "hagyta hogy jól kisírja magàt", szigorúan 3órànként megetette,peluscsere,aztàn kisàgy. Így pár nap alatt megszokta,hogy egyedül van.

Amikor meg megtanult járni onnantól segített a ház körül.

Szerintem mi is kemények vagyunk, csak másképp. Ők fizikálisan voltak azok, keményen dolgoztak a mezőn, vagy otthon, nekünk a munkahelyi feladatok, az örökös tanulás okozza a terhelést (szellemileg, pszichésen). Emellett a mai nőktől a külsőségekben is sokat vár el a társadalom. Míg a dédimama simán kiment szőrös lábbal, hónaljkutyussal, dezodor nélkül kapálni, ma mekkora igénytelennek titulálnának ugyanezért bárkit. Alapvető elvárás, hogy kinézz valahogy.

Aztán ott a gyerekvállalás kérdése. Régen nem terveztek gyereket az emberek. Jött az magától is. Meg sem álltak 8-10-ig, de nem azért, mert annyira szerettek volna minél többet, hanem azért, mert nem volt fogamzásgátlás.

A mai anyuka készül a gyerekvállalásra, fejleszti a gyerekét, tanul vele. Ideje nagy részét kitölti a gyerek.

Régen azért nem így volt. Kirakták a gyereket az udvarra, aztán feltalálta magát. Ha baba volt, felkötözték a fára valami rongyban, hogy hintázzon, amíg az anyja kapálta a szőlőt. Nem is volt más választása, mert a háború után szegénység volt, ha nem gondozta a kertet, nem volt mit ennie. Oldalakon keresztül lehetne sorolni a különbségeket, nem érdemes magunkat hozzájuk hasonlítani.

Szóval szerintem mi csak fizikálisan gyengültünk el, de sokkal nagyobb pszichés terhelésnek vagyunk kitéve. Kicsit felgyorsult a világ a dédik idejéhez képest.